A színház a pillanat művészete, hiszen ami a színpadon történik, az csak ott és akkor érvényes – már másnap is a nulláról indul. De az nem lehet, hogy a magyar színháztörténet ne őrizzen meg valamit az olyan különleges, egyedülálló vállalkozásaiból, mint amilyen az AlkalMáté Trupp sorozata volt, amiben 14 színész életének legfontosabb mozzanatait, válságait és katarzisait vitték színre minden nyáron, évente mindössze öt-hét alkalommal. Erről a tavaly lezárult sorozatról készült most könyv: Gyárfás Dorka és Somos Ákos a színészekkel és a sorozat rendezőjével, Máté Gáborral készített interjúkat.
Gyárfás Dorka írása a Nyugati tér blognak
Ákossal a Vörösmarty téren ültünk két évvel ezelőtt nyáron, amikor előadta a nagy ötletét, ami az első pillanattól zseniálisnak tűnt: hogy könyvet kellene írni az AlkalMáté Truppról. Ez volt az a nyár, amikor a Covid miatt épp elmaradt a sorozat utolsó előadása, a Jordán Adél, és Ákos úgy kalkulált, mire egy évvel később megrendezhetik, pont elkészülhetne a könyv róluk. Én csak mint barát hallgattam és biztattam, mert éreztem, hogy ezt feltétlenül meg kell csinálnia.
Nem sokkal korábban kezdtünk csak jóban lenni, de nem találkoztunk gyakran. Ákos úgy került a látóterembe, hogy egy még korábbi nyáron olvastam John Williams Stoner című regényét, ami teljesen magával ragadott, és amikor rágugliztam, épp az ő cikkét dobta fel róla, amit ráadásul pont a mi portálunkra írt, a WMN-re, ahol dolgozom. Az írás annyira rezonált arra, amit átéltem a könyv olvasásakor, ezért annyira boldoggá tett, hogy gratulálnom kellett neki. És mit ad isten, erre éppen egy AlkalMáté-előadáson került sor, ahol véletlenül összefutottunk, én pedig leszólítottam őt. Ekkor derült ki, hogy tulajdonképpen van még egy közös pont az életünkben: a színház szeretete, mert valamikor régen mindketten színésznek készültünk – csak hamar ráébredtünk, hogy mégsem nekünk való pálya.
Ezután egyszer-egyszer együtt is eljárogattunk színházba – de még csak itt tartott a kapcsolatunk, amikor a könyv ötlete felvetődött. Azt gondoltam, ez Ákos életének lesz egy meghatározó, akár sorsfordító küldetése; valami, amibe minden szenvedélyét becsatornázhatja.
Pár héttel később hívott csak fel azzal a kérdéssel, hogy nem lennék-e ebben a társa. És bár elképzelésem sem volt róla, mennyi munkával jár majd (arról pedig végképp nem, hogyan fog beleférni az időmbe), de egyértelmű volt, hogy nem mondhatok nemet. Nemcsak azért nem, mert az ötlet még mindig ugyanolyan zseniálisnak tűnt, hanem mert úgy éreztem, Ákos mellett kell lennem ebben a kalandban. Létre kell hoznunk egy olyan értéket, amiben mindketten kétségek nélkül hiszünk. Nem tudom, ki lett volna még alkalmas erre az országban – néhányan biztosan –, de mi Ákossal egymásra találtunk abban, hogy az AlkalMáté Trupp sorozatát a magyar színháztörténet egyik kiemelkedő és egyedülálló vállalkozásának tartottuk, és a könyvvel át akartunk menteni belőle valamit az utókornak.
Mert nem lehet, hogy az utolsó előadással lemenjen a függöny, és véget érjen ez a történet örökre, nyomtalanul.
Fotó: Németh Dániel
Újságírók vagyunk, nem menedzserek – hosszú ideig dolgoztunk úgy, hogy nem volt kiadónk, csak vitt minket a hit és a lendület. Megkerestük az osztályt, akik lelkesnek tűntek, és elkezdtük az interjúkat nagyjából az előadások sorrendjében. Egyszer ugyan egyeztettünk egy könyvkiadó vezetőjével, de nem kecsegtetett minket nagy reményekkel – arra azonban jó volt, hogy felmérjük: egy év talán nem is lesz elég a feladatra. Főleg, ha abból hónapokat kell szánni a tördelésre, szerkesztésre, nyomdára. És mivel az osztály is úgy gondolta, hogy ha a Jordán Adél előadásra akarunk kijönni a könyvvel, akkor az nem szerepelne benne ugyanolyan súllyal, mint a többi, ezért végül elengedtük az eredeti ütemtervet, és abban maradtunk, hogy a záró előadásig csak az összes többi beszélgetést készítjük el.
Nem állítom, hogy tizenöt színészinterjút megírni sétagalopp volna – sem az időpont-egyeztetés, sem a szövegjóváhagyás miatt. Sok macerával és kompromisszummal jár mindez, mert mindenkivel másképpen lehet együttműködni, mindenkihez más út vezet. A beszélgetések azonban mindig halálosan izgalmasak voltak, szinte nem akadt köztük olyan, ami ne villanyozott volna fel minket. És ahogy egyre-másra készültek, Ákossal egyre lelkesebbek lettünk attól, milyen sokszínű kép kezd kirajzolódni, mennyiféle gondolat és érzés jelenik meg bennük. Lassan kezdtük elhinni, hogy amint a előadások, úgy a könyv is többről fog szólni, mint az eredeti vállalásról: nemcsak emléket állít majd az előadásoknak, de ezzel együtt az egykori SZFE-nek is, és lenyomatot őriz majd egy generáció színházi helyzetéről, életkori dilemmáiról, kríziseiről, egy közösség hullámhegyeiről és -völgyeiről, illetve talán az egész korról is, amiben élünk.
Amikor már az interjúk felén is túl jártunk, eljött a pont, amikor muszáj volt a dolgok materiális részével is foglalkozni: jó, de ki fogja kiadni? Ki fog ebben mögénk állni? Ekkor fordultunk Orlai Tiborhoz, aki nekünk is – ahogy valamikor az osztálynak – megnyitotta a kaput a közönség elé lépés felé. Ami neki természetes és magától értetődő volt, az nekünk az álmaink megvalósulását hozta el: lett kiadónk! Mások is visszaigazolták, hogy van értelme a munkánknak! És egyszeriben csapat gyűlt körénk: Dömölky Dániel fotós, és a Park kiadó kedves, tehetséges és lenyűgözően profi munkatársai.
Nem lehet elmesélni, milyen érzés két év „láthatatlan” munkája után látni annak az eredményét, és érezni, hogy volt értelme. És az igazi katarzis csak most jön majd el, amikor kézben tarthatjuk, és átnyújthatjuk a kötetet a Máté Gábor-osztálynak (vagyis az AlkalMáté Truppnak), és azoknak az olvasóknak és színházrajongóknak, akik hozzánk hasonlóan életük legkülönlegesebb színházi élményei között őrzik az előadásaik emlékét. Biztos vagyok benne, hogy életünk egyik legboldogabb napja lesz.