Idén májusban nem várt ajándékot vehettek kézbe az olvasók: Nádas Péter új regényét, a Rémtörténeteket, mely meghökkentő történetszövésével, sűrűn váltakozó regiszterekben áradó nyelvén egy vízparti település hétköznapi világát tárja elénk. Nádas Péterrel Károlyi Csaba készít egy különleges beszélgetőkönyvet, mely a szerző 80. születésnapjára, ősszel jelenik meg. Elsőként itt olvashatnak belőle egy rövid részletet.
Fotó: Németh Dániel
»Hát, Péter, mit szólsz te az embertársainkhoz? Ahogyan azt a Szipirtyó Terézke néni mondaná: bassza az anyját mind? Hogy az anyjuk valagára jó ez nekijek? Hogy így kibasznak velünk! Mér csinálják? Az ilyeneket az isten baszná le az égből. Amit ezeknek ebbe a riherongy életbe van pofájuk itten megtenni! A rohadékok. Ezek mind ganaj emberek… Vagy nem? De mért gondol a szegény, szegény ember minduntalan ilyeneket?
Nem, ezek nem mind ganaj emberek, vagy a ganaj ember is csak ember. De tudomásul lehet venni, hogy a szitkozódás fontos tulajdonsága az embernek. Majd mindenkinek. Mikor menne tovább az eszével, akkor váratlanul szitkozódni kezd. Az esze működését megakasztja. Embertársainak gyűlölete, megvetése, megkerülése, semmibe vevése végül is fontosabb. Az erő jele. Mimikri. Átlátja a helyzetet, ezért úgy véli, okosabb erőt mutatnia. Ezek nagyon fontos emberi tulajdonságok, amelyeket az irodalom sokszor eltüntet a vastag humanista szósz alatt. És tulajdonképpen meg is nemesíti ezt a barbár emberi indulatot, még Móricz is, pedig ő aztán használ szitkokat. Az egyetlen talán Borbély Szilárd, aki nem nemesít, ő nagyon a realitás szintjén marad. Csalog Zsolt is megmarad a realitásnál a Parasztregényben, nagyon rendesen. Tompa Andrea is ott marad az Omertában. Azért van az embernek mire támaszkodnia. A szitkok az indulati élet fontos alkatrészei. Az érzelmi életnek is, mert ha megfigyeli az ember, akkor látja, hogy az emberbaráti szeretetmennyiség, az empátiamennyiség, ami mégiscsak működik az emberben, olykor nem is elhanyagolható mennyiségben, a szitok-, átok-, harag- és bosszúvágykészleten halad át. Át kell rajta törnie, át kell a résein gyüremlenie. Ezzel persze nem mondom azt, hogy mindenki szitkozódik, mindenki állandóan átkozódik. Van, aki abba betegszik bele, hogy nem műveli. Mi több, vannak emberek, akik nem is képesek rá, teljesen idegen tőlük. A többség szerencsére visszafogja, csak kivételes helyzetekben engedi szabadon.
»Elképesztő, hogy ebben a regényben micsoda káromkodások, szitkozódások vannak. Főleg Teréz nyomja ezt. Szóval írtál egy regényt, amely egy faluban játszódik!
Igen, ahogyan Esterházy tréfálkozott, én vagyok az utolsó magyar parasztíró. Ilyen már nincsen is, mint amilyen én vagyok. Nem az, hogy vidéki lennék már ennyi évtized után, nem az, hogy népi, hanem paraszti.
A nyitóképhez Stekovics Gáspár portréját használtuk fel.