Laudáció Nádas Péter Szinva Irodalmi Díja alkalmából
Nádas Péter írói személyét, műveit ötezer betűnyi terjedelemben dicsérni – amiből százötvenet, vagyis három százalékot már fel is használtunk – képtelenség. Hiszen nyilvánvaló, hogy erre még a Szinva-díj idei ikerdíjazottjának, Bazsányi Sándornak az érintettről szóló monográfiája sem lehetett maradéktalanul elegendő, pedig az, tisztelt Díjazott, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem kevesebb mint hétszázötvenhat oldal.
A laudáció ráadásul önmagában is problematikus műfaj: a kultikus szöveg iskolapéldája, márpedig a kultusz, mint megtanultuk, nem használ a megértésnek. Most akkor gyarapítsam a meg nem értést? Egy klasszikust parafrazeálva: csácsogjak, növelve a káoszt?
Kőrizs Imre laudációja a Nyugati tér blogon
Mindenesetre ha van laudáció, akkor, mint a mellékelt ábra mutatja, van laudátor is.
„Laudator temporis acti” – ezt a Horatius-félsort „a múlt idők dicsérője” értelmében szoktuk idézni. Csakhogy a római költő szavai nem valami általánosságban vett múltba fordulásra utalnak. Az Ars poeticából származó idézet ugyanis így folytatódik: „se puero”. A „puer” pedig fiút jelent: vagyis az ilyen ember a saját gyerekkora, fiatalkora idejének dicsérnöke.
Nádas Péterről szólva hadd idézzem fel tehát a saját gyerekkoromat, vagyis hadd emlékezzem az ünnepelt írásaival történt első találkozásaimra. A bejáratot az író univerzumába nekem a Játéktér című vékony kis kötet jelentette. 1988-ban jelent meg, tizenhét éves múltam akkor, és író akartam lenni.
Hazatérés – ez a címe a könyv első harmadát elfoglaló esszének, amely az Emlékiratok könyve keletkezéséről szólva beszél egy olyan írói alapállásról, amely a személyiségem alakulására nézve formatív hatással volt. A szöveget öt-hat évente újra elolvasom, akár az új kiadásokban, akár az eredetiben. Ha valaki más olvasná fel, számos mondatát tudnám szájszinkronnal vele mondani. Köztük ezt, amely az akkori és az azótai magamnak az egyik legfontosabb: „Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Szent Györgyre kellett gondolnom, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem.”
A Caspar David Friedrich Tengeri táj holdfényben című festményéről írt Melankólia című esszé pedig, benne Próteusz alakjának felidézésével, nemcsak akkori olvasójának mélységes melankóliája miatt volt fontos, hanem arra is nagyszerű példát adott, hogyan lehet az ókorról úgy beszélni, hogy azzal a jelenünkről, sőt saját magunkról beszélünk, ahogyan – és ezt talán nem olyan könnyű, mégis muszáj belátni – egyedül érdemes. A Mese a tűzről és a tudásról című démoni humorérzékű írás pedig sajnos olyan, mintha ma született volna. Szerintem mindenesetre lidérces azt olvasni, hogy „az ország közügyekben járatos lakói, éppen a közügyekben való jártasságuk eszméjéből kiindulva, rögeszmésen ragaszkodtak ahhoz a köz érdekében vállalt hallgatólagos megegyezéshez, hogy kizárólag a dolgokról való közös nemtudás biztosíthatja azt az egyéni tudást, amelyről senkinek nem szabad tudomással rendelkeznie”.
Még 1988-ban, a Czeizel Balázs által nagyon szépre tervezett kiadásban ismét megjelentek Nádas Péter korai novellái is, akkor ismerekedtem meg velük. Akkoriban olvastam A varázsló halálát: nem tudom, ezért éreztem-e a Nádas- és a Csáth Géza-novellákat közel egymáshoz. Talán nem csak ezért. Aztán, antikvár példányban, jött az első regény: Egy családregény vége.
Valamivel később, pontosan emlékszem, Pesten, a belvárosban, a Deák utcában, a mellett a ház mellett, ahol Szerb Antal született, megvettem az Emlékiratok könyvét is.
Azt hiszem, életemben sosem loptam könyvet. A jelen ünnepélyes pillanat által rám ruházott szabadság birtokán talán bevallhatom, borítót már igen. Az Emlékiratok könyve első kiadásának burkolóján ugyanis az elbeszélő személyek szerint – a vörösestől a sötétbarnáig – színkódolt tartalomjegyzék olvasható. Ezt az időközben elveszett borítót tehát azóta, más forrásból, pótoltam. Emlékszem, volt a könyvben egy könyvjelző is, rajta a fiatal író apollói portréjával. Ez is elveszett. Rontom ugyan az esélyeimet ezzel, de felhívom a tisztelt hallgatóság figyelmét arra, hogy azóta – amíg csak szert nem teszek egy újra – egyetlen ilyen könyvjelző sincs tőlem biztonságban.
1989-ben jelent meg minden addigi kötetnél gyönyörűbb, letisztult nyomdai kivitelben az Évkönyv. Mindenkinek, aki teheti, azt ajánlom, simítsák végig a nem teljesen sima papírból készült borítót.
A többi már a felnőttkoromhoz tartozik. A Saját halálban látható képek a vadkörtefáról: szerintem nem tájképek, nem természetfotók, hanem portrék egy fáról.A Valamennyi fény pedig már kimondottan képeskönyv, és nekem azt is megmagyarázza, hogy az Évkönyv új kiadásából miért vannak kihagyva az elsőben még szereplő képek (azon túl, hogy Seebald és követői közhelyessé tették a szövegközi képek használatát): ezek a Valamennyi fény lapjain, gondolom, a sokkal jobb papír miatt, összehasonlíthatatlanul részletgazdagabbak, mint a prózakötet első és bármely újabb lehetséges kiadásában. Az album igényes papírja után talán már nem volt érdemes gyengébb minőségű felületen reprodukálni őket.
A Párhuzamos történetekkel kapcsolatban, amelynek egyes fejezetei nekem a Holmiban olvasott legemlékezetesebb írások közé tartoznak, a felejthetetlen Bojtár Endrétől tanultam meg, hogy a remekművekben – idézem – „mindig van valami ormótlan” is. A nem sokkal kisebb fesztávú Világló részletek első publikált darabjait is az – akkor már utolsónak bizonyult évfolyamában járó – Holmiban olvastam, a gödi Dunáról szóló részleteket történetesen kicsit feljebb és odaát, a pilismaróti parton. Úgy alakult, hogy ez az ünnepelt első könyve, amelyről, ha röviden is, de írtam. Idézném a szaktanulmányt:
Nádastól az Emlékiratok könyve olvastán megszoktuk a hosszú mondatokat. A Világló részletek ebből a szempontból átlagosnak mondható, viszont alighanem példátlan, hogy egy ekkora szövegfolyam mindössze két (külön alcímmel rendelkező) kötetre, két robusztus papírtömbre oszoljon, mert a köteteken belül nincsenek további „részek” vagy „fejezetek”. Ez azonban, némiképp váratlanul, a könyv olvasását nem nehezíti meg: a változatos család- és politikatörténet (a kettő sokszor összefonódik), az eleven, a levéltári kutatások biztos kézzel bemutatott eredményei vagy a klasszikus irodalmi riportázs autopszián alapuló színei és formái végig kivételesen magas szinten tartják fenn az olvasói érdeklődést. Ami fontos is, mert a Világló részletek ismerete nélkül ezután nem lehet komolyan hozzászólni Magyarország XX. századi – pontosabban kiegyezés utáni – történetéhez. A könyv egyszerre lesz nélkülözhetetlen forrása a történészeknek, generációs aha-élmények garmadáját nyújtó olvasmánya a hetvenes éveikben járóknak, és belépő a Nádas-életműbe a fiatalabb nemzedékeknek. Külön örvendetes, hogy a könyvtárgy a Párhuzamos történetek első kiadásának kevésbé emlékezetes nyomdai kivitelét feledtetve igazi esztétikai élményt nyújt.
És most itt a Rémtörténetek, amellyel az ünnepelt – a magyar, de talán a világirodalomban is példátlan módon –, ha jól számolom, legalább ötödször vagy hatodszor újította meg nyelvét, elbeszélői hangját és poétikáját (legutóbbi opus magnumától is gyökeresen eltérve), mégpedig saját, kimeríthetetlen kútfőjéből, minden külső erőforrás, intertextus igénybevétele nélkül. Csodálatos belegondolni, hogy mennyi olyan fiatal ember van, akiknek a néhány hete napvilágot látott, különös, karfiolos, rizomatikus szerkezetű regény jelenti majd a szellemvasútszerű bejáratot az ünnepelt univerzumába.
Csak aztán, fiúk, lányok: el a kezekkel a gyönyörű borítótól!
*
De még egy apróság: idén, néhány napja Nádas Péter tartotta a könyvheti megnyitó beszédet, A földigiliszták csodálatos életéről címmel. Ebből az alkalomból hangzott el: „Csodálatos egy lény a földigiliszta”. Majd a beszéd vége felé: „Bizony mondom néktek, kedves testvéreim, embernek az ember a legnagyobb természetes ellensége. S így aztán nála tényleg nem él csodálatosabb lény e földtekén.” Ez nyilván Nádas Péter keserű iróniája, és egyben antik utalás: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – mondja a Kar Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában Szophoklész Antigonéjában. Az eredetiben ez áll: „πολλὰ τὰ δεινὰ, κοὐδὲν ἀνθρώπου δεινότερον πέλει”. A „deinosz” a magyarul beszélőknek, akik vagyunk, a „dinoszaurusz” szóból lehet ismerős, és nem azt jelenti, hogy „csodálatos”, vagy legalábbis nemcsak azt, hanem köztudomásúlag azt is, hogy „félelmetes”. De van ennek a görög szónak egy olyan magyar megfelelője, amelyben mindkét jelentés benne van, és amely Szophoklész- és Nádas-olvasmányainknak is egyik érzékletes tapasztalata: „sok van, mi döbbenetes, de az embernél semmi sem döbbenetesebb”.
*
Kétféle díj van: az egyiket adják, a másikat kapják, az utóbbi annyit ér, mint akik odaítélik, az előbbi értékét az adja meg, akinek a polcára kerül. A kuratórium boldog tudatában, azzal, hogy most Nádas Péter átveszi, a Szinva-díj az egyik legértékesebb hazai irodalmi elismerés lett.
A laudáció 2022. június 15-én hangzott el Miskolcon, a Szinva Irodalmi Díj átadóján.
Nyitókép: Mocsári László, boon.hu