A Körvonal-trilógia narrátora egy középkorú angol írónő, Faye. Elvált, két fiával Londonban él, éppen a lakását újítja fel. Irodalmi fesztiválokra és közönségtalálkozókra jár. Nem sokat beszél. Inkább figyel. Jár-kel a világban, és megmagyarázhatatlan erővel vonzza magához az embereket, akik nem tágítanak mellőle, szinte kényszeresen tárják fel előtte rejtett gondolataikat. Lerohanják, megtámadják a történeteikkel, miközben ő türelmesen hallgat. Mindazok, akik az útjába kerülnek, kizárólag magukról beszélnek egy szinte zavarba ejtően tárgyilagos nyelven. És ahogy ezek az egymást követő monológok tekergőznek, kirajzolódik egy közös narratíva. Az elbeszélők mind láthatatlannak érzik magukat, környezetük visszajelzésének hiányában saját maguk számára sem tűnnek valóságosnak. Faye maga is hasonló kétségekkel küzd: „Mintha elvesztettem volna valami különös képességet észleléseim átszűrésére”, mondja. Ezekben a bizalmas beszélgetésekben afféle szűrőként van jelen, magába szívja a vallomásokat, a mélyből felszivárgó gyászt és bánatot, a veszteség érzését, amely általában a családi élet nehézségeivel, a szerelemmel, embertársaink kegyetlenségével kapcsolatos. „Bármit gondolunk magunkról, azok vagyunk, amivé mások bánásmódja tett bennünket” – írja a Tranzitban.
Tönkő Vera írása a Nyugati tér blognak
A trilógia narrátorának passzivitása az identitás feladásából következik. Faye-ről alig tudunk meg valamit. Leginkább olyasvalakire emlékeztet, akit az otthonából és önmagából is száműztek. Csak az derül ki róla, hogy az élete – meglehetősen szokványos módon – összeomlott. A hontalan bolyongás, amelynek narratív gyökerei a görög tragédiákig nyúlnak vissza, utal arra, hogy a kizökkent világban Faye már nem találja a helyét. Úgy érzi, a világ állandóan változik, és nem birtokol már belőle senki semmit. Hogyan is vehetne részt a beszélgetésekben, amikor nincs identitása, nincs helye? Hova helyezhetné magát a történetben? Számára a második hely marad. Ahonnan az ember csak figyeli az eseményeket, de részt nem vesz bennük. Hiszen mi is a beszélgetés? Pávatánc. Az identitás felvillantása, a különbözőségek és egyetértések keresése. Ez viszi előrébb a kultúrát. Ez lenne, ez volt valaha a kultúra. Mára monológgá vált párbeszéd.
A Körvonal-trilógia a közösségi történetmesélés hagyományára épül, amely mögött ott húzódik a terápiás szükséglet, hogy az ember elmesélhesse mindazt, ami történt vele, azért, hogy közben feldolgozza és megélje azt az élményt, hogy nincs egyedül, hiszen az emberi tapasztalatok közösek.
Rachel Cusk világában ez a közös emberi tapasztalat a kegyetlenség. „Kegyetlenek lettünk magunkkal és másokkal, mert azt hisszük, végső soron értéktelenek vagyunk” – írja. A kegyetlen Cusk legjellemzőbb szava és a recepciójában is ez a jelző fordul elő a legtöbbet. A trilógia köteteiben csak kerülgeti, körbe-körbejárja a témát: a kegyetlenséget, ami nők és férfiak között megfigyelhető, de mindvégig nyilvánvaló, hogy az ő tapasztalata, végső következtetése, hogy a nők az élet minden területén kiszolgáltatott, hátrányos helyzetben vannak. Nem kirekesztettségről, inkább elkülönítésről, megkülönböztetésről, félreállításról beszél. Nem mondja ki, hanem sugallja, érezteti. Ehhez a nehezen megfogalmazható érzéshez talált egy olyan képet, amely fájdalmasan mutatja meg, hogyan válhat kiszolgáltatottá egy nő egyetlen pillanat alatt, és ezzel a nyugtalanító, felkavaró képpel zárja trilógiáját.
Miután megebédelt a szerkesztőjével, Faye lesétál a tengerpartra. Férfiak közt halad el, akik meztelenek, nem is törődnek vele. Lát egy gyönyörű fiút, aki térden áll, gömbölyű feneke egy másik férfi hatalmas keze alatt. Továbbmegy, egy néptelen partszakaszon levetkőzik, és bemegy a vízbe, előretör a tajtékos hullámok közt. Együtt emelkedik és süllyed a hullámokkal. A férfiak megfordulnak és nézik. Egyikük, egy nagydarab férfi feláll, lassan lesétál a vízhez, rámosolyog, közben a szemébe néz. A férfi csak áll, meztelenül, mint valami istenség. Aztán megragadja vaskos péniszét, és a tengerbe vizel. Szeme kaján élvezettel szegeződik Faye-re, közben szüntelenül dől belőle az aranyló sugár. Faye csak áll, a férfi kegyetlen, vidáman csillogó szemébe néz, és várja, hogy abbahagyja.
Várakozása közben búcsúzunk el tőle.