Romsics Ignác történész rendhagyó, új könyvében saját élettörténetén keresztül azt mutatja meg, hogy egy Kalocsa melletti faluból, a régi paraszti világból milyen út vezetett az egyetemi tanárságig és az akadémiai tagságig. Nem szokványos önéletrajzot vagy visszaemlékezést írt, hanem olyan szociográfiai leírásokkal gazdagított éntörténetet, amely alulnézetből, egy szülőfalujából kiszakadt s az értelmiségivé válás egymásra épülő stációin felfelé törekvő fiatalember perspektívájából mutatja be az ötvenes évek „szűrt levegőjét” és a Kádár-korszak „fellazult világát” egészen az 1980-as évek közepéig. Ebben az értelemben a Hetven év címet viselő kötet egész generációjáról és arról a korról is szól, amelybe beleszületett. Az önéletrajz második kötete jövőre jelenik meg. Romsics Ignáccal beszélgettünk.
– Emlékszik arra a pillanatra, amikor elhatározta, hogy memoárt ír?
– A 2010-es évek közepén fordult meg először a fejemben, amikor a Korridor névre keresztelt szellemi-baráti kör egyfajta kollektív visszaemlékezés-félébe fogott. Ez egy tízfős társaság volt, tagjai közt Csányi Vilmossal, Gombár Csabával, Hankiss Elemérrel, Kende Péterrel, Lengyel Lászlóval, Standeisky Évával, Szilágyi Ákossal és Várhegyi Évával. Az, ami ezeken a beszélgetéseken elhangzott, érdekes volt (Utak és démonok címmel 2016-ban meg is jelent), ám én elégedetlen voltam vele, én másféle visszaemlékezésre gondoltam. Abban pedig, hogy ebből az érlelődő ötletből elhatározás lett, a covidnak döntő szerepe volt. 2020–21-ben majdnem minden szünetelt, másokhoz hasonlóan nagyrészt én is mindig otthon ültem, és sok szabadidőm volt. 2021-ben 70 éves lettem, és ezzel nyugdíjas. Ezek együtt indítottak arra, hogy ebbe a vállalkozásba fogjak.
– Mennyiben van szükség más írói szemléletre/módszerre, amikor az ember az egyetemes történelmi események helyett egy személyes történelem felgöngyölítésébe kezd?
– Eddigi könyveim mind úgy készültek, hogy a téma meghatározását a kutatás fázisa követte. Ez olvasást, levéltározást és könyvtárazást jelentett, vagyis anyaggyűjtést. Ezután következett a szelekció és az írás. A Hetven év esetében ez másként történt. Elsősorban az emlékezetemre hagyatkoztam, amit az évtizedek során felgyülemlett személyes dokumentumaimmal ellenőriztem, illetve frissítettem fel. Ezek között naplók, jegyzetek és levelek egyaránt akadtak. A közgyűjteményekben való kutatás azonban most sem maradt el: bizonyos dolgoknak ezúttal is levéltárakban jártam utána.
– Mennyire tudja megtartani a történész az objektivitását, ha saját magáról, és életének korábbi szakaszainak történelmi hátteréről ír? Egyáltalán kell-e ilyenkor az objektivitás, vagy ez a műfaj, ami maga a szubjektivitást, mindezt felülírja?
– A visszaemlékezés szubjektív műfaj, s alapvetően az én önéletrajzom is ilyen. Ugyanakkor törekedtem rá, hogy magamat mintegy kívülről nézve elfogulatlanul értelmezzem pályám alakulását. Azt, hogy ez menyire sikerült, nem nekem kell eldönteni. Másrészt több olyan szociográfiai jellegű leírást is a szövegbe illesztettem, amelyek nem rólam, hanem arról a közegről szólnak, amelyben éltem: Alsómégyről, erről a Kalocsa melléki „szállásról”, ahol születtem és gyerekeskedtem; a kalocsai gimnáziumról és kollégiumról, ahol ifjúságom négy évét töltöttem; az ugyancsak kalocsai Gábor Áron páncélos laktanyáról, ahol katonáskodtam; majd a szegedi tanárképző főiskoláról, ahol magyar–történelem szakon végeztem; a kecskeméti levéltárról, ahol közeli kapcsolatba kerültem a történeti forrásokkal; s végül az MTA Történettudományi Intézetéről, ahol 1977 és 1985 között tulajdonképpen történész lettem.
– Van olyan pontja ennek a memoárnak, amit igazán nehezen írt meg? Vannak az életének olyan fordulópontjai, amelyekre nehezen vagy nehezebben vette rá magát, hogy visszaemlékezzen?
– Ez az első kötet alapvetően arról szól, hogy hogyan lettem magyar–történelem szakos tanár, majd történész. Ebben semmi titkolnivaló nincs. Ennek során persze akadtak olyan mozzanatok, amelyekről ma talán jobb lenne hallgatni. Például arról, hogy lelkes úttörő voltam, hogy 18–20 évesen rajongtam Che Guevaráért, s hogy 1978-ban beléptem az MSZMP-be. Ezek nélkül azonban én nem én lennék. Úgyhogy ezeket sem kerültem meg.
– Meg tudná mondani, melyik volt élete legmeghatározóbb történelmi pillanata? Fel tudja idézni, hogy akkor hol volt, hogyan reagált?
– Több ilyen van. Az első: 1965, amikor eldőlt, hogy szüleim nem ipari tanulónak adnak, hanem gimnáziumba íratnak. A második: 1969, amikor felvettek a szegedi főiskola magyar–történelem szakára. S a harmadik: 1977, amikor Ránki György hívására a Történettudományi Intézetbe kerültem. Ez akkor a re-professzionálódó magyar történetírás fellegvárának számított.
– A memoárját kétkötetesre tervezte, hol ér véget az első kötet, és mire számíthatnak az olvasók a folytatásban?
– Az első kötet 1985/1986 fordulóján ér véget, amikor a Történettudományi Intézet munkatársi állását az újonnan alakult Magyarságkutató Csoport igazgatóhelyettesi pozíciójára cseréltem. A második kötet, amelyet a következő hetekben véglegesítek, az 1986 és 2021 közötti 35 évet öleli fel. Ha az első kötet arról szól, hogy hogyan lettem történész, a második vezérgondolata történészi, tanári és közéleti működésem mérlegre tétele. Természetesen ez is az én saját szemszögemből nézve.