Szergej Geraszimov ukrán írót szülővárosában, az orosz határtól mindössze negyven kilométerre fekvő Harkivban érte a 2022. február 24-én Vlagyimir Putyin által elrendelt „különleges katonai művelet”, vagyis a háború. Első reakciójával Geraszimov kíméletlen őszinteséggel – és az ostromállapot szörnyűségeit feldolgozva némi fekete humorral – írni kezdett. Az így született naplója jócskán túlmutat a háborús pusztítás megrázó dokumentálásánál; elgondolkodtató értekezések gyűjteménye, többek között a fegyveres harcokat előkészítő propagandáról, az ukrán és az orosz nemzet közötti elszakíthatatlan kötelékekről és messzire visszanyúló feszültségekről. A Bartók Imre fordításában most megjelenő Harkivi napló szokatlan módszerrel készült: már megkezdődött a fordítás, mikor még javában születtek a bejegyzések.
– Naplója a háború első napján kezdődik. Dokumentálni akarta az eseményeket vagy a traumát próbálta feldolgozni az írással?
– Nem a trauma volt az oka annak, hogy naplót kezdtem írni, hanem a szorongás, ami a nagyfokú meglepetéssel és hitetlenséggel keveredett, mert errefelé senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet. Az irrealitás nyomasztó érzése lett úrrá rajtunk, ami még mindig nem múlt el teljesen. Még mindig, mikor ránézek valami különösen borzalmas dologra, például egy valamikori lakóépület nyolcadik emeletéről lelógó betonlapra, egy fa legfelső ágain lógó virágos függönyre, egy véres csizmára a törmelékkupacon, úgy érzem, csak rosszat álmodom. Ezek a dolgok nem történhetnek meg a huszonegyedik században. Ezt az érzést próbáltam feldolgozni, de ez eleve feldolgozhatatlan. Vagy talán nem is próbáltam semmit sem feldolgozni. Csak automatikusan billentyűzetet ragadtam, mint a fotós, aki látja a világvégét, és egyből a fényképezőgépért nyúl.
– Az orosz–ukrán viszonyok tükrében mennyire érezte azt, hogy elkerülhetetlen a háború?
– Nem sokat tudok az orosz–ukrán kapcsolatok magaspolitikai szféráiról, de az emberek közötti kapcsolatok oldaláról elmondhatom, hogy mi, a Kelet-Ukrajnában élő ukránok többsége, az oroszokat a testvéreinknek tekintettük. Tényleg így volt. Tehát pszichológiai értelemben ez a háború lehetetlen volt, még Donbász és a Krím után is. Ez a háború teljesen elkerülhető lett volna, ahogyan minden ostoba, értelmetlen, abszurd dolog is általában elkerülhetőnek tűnik. Ha Putyin környezetében csak néhány őszinte ember lett volna, aki elég bátor ahhoz, hogy kimondja az igazságot (a legtöbben tudták az igazságot, hogy a leendő háború őrültség), akkor a háború nem kezdődött volna el. De mindegyikük gyávának bizonyult. Abból a jellegzetesen szovjet fajtából való emberekről beszélek, akik elég bátrak ahhoz, hogy mindent elveszítsenek és meghaljanak a csatatéren, de halálra rémülnek, amikor egy tekintélyelvű vezetővel szemben kell hangot adni a véleményüknek.
(Forrás: BBC)
– Fizikusi végzettségű, pszichológiával foglalkozó sci-fi-, fantasy-író, az élet most egy másik műfaj elé állította. Egy szürreális ostromállapotban a fikció feltételezhetően nem tud a nyomába érni a valóságnak. Mennyire alakította át a háború az írói eszköztárát?
– Egyáltalán nem alakította át. Egy író valójában nem ceruzával vagy billentyűzettel ír, hanem a személyiségével, különben nem őszinte a dolog. Egy vízvezeték-szerelő csavarkulccsal és egy zsáknyi más szerszámmal dolgozik, aki házat épít, kőműveskanállal, egy író a személyiségével. Tolsztoj, amikor megírta az Anna Kareninát, minden karaktert magáról mintázott. Persze mind más volt, hiszen mind a személyisége különböző rétegeit ábrázolta. Régebben írtam sci-fit és fantasyt, de most már nem tudok ilyesmire gondolni. Továbbra is a saját eszközömmel írok, vagyis a személyiségemmel, ami pedig nem változott meg; csak más irányba fordult.
– Egészen konkrétan hogyan kell elképzelni az írást egy ostrom közepén?
– Az ember nagyon korán kel, amikor még sötét van odakint, figyeli a robbanások hangját, és ha kellően távolról jönnek a zajok, korán reggel ez gyakran előfordul, akkor gyorsan leírja a legégetőbb, legfontosabb benyomásait. Aztán történik valami, például egy áramszünet vagy valami hasonló, vagy egy különösen hangos robbanás, ami megrázza az épületet, és mindenki kiugrik az ágyból. Így marad abba az írás hirtelen egy ostrom közepén.
(Forrás: Euronews)
– Az ostromjeleneteket gyakran vonneguti cinizmussal, egyfajta fekete humorral festi le a naplójában. Mennyire tudatos ez a hangnem? Vagy csak egyszerűen így reagál az ember, ha bombák repkednek a feje felett?
– Azt hiszem, ebben a könyvben semmi sem volt száz százalékig tudatos, beleértve a hangnemet is. Életemben először fordult elő velem, hogy befejeztem egy fejezetet, és fogalmam sem volt arról, mi fog történni a következőben, hogy történik-e valami, vagy sem, és ha nem történik semmi, akkor milyen „semmi” lesz az. És igen, az emberek gyakran humorral reagálnak a repülő bombákra. Ez az utolsó utáni esélyük, hogy önmaguk maradhassanak.
– Most, amikor beszélgetünk, alábbhagyni látszik az ostrom. Hol van most? Mit csinál?
– Harkivban vagyok, és továbbra is hallgatom a robbanásokat és a tüzérségi lövések hangjait. Az oroszokat kiszorították a városból, de nem túl messzire, és ők mindent megtesznek, hogy visszatérhessenek. Verseket fordítok, leírok néhány új élményt, online tanítom a diákjaimat, és sok apró, a túléléshez szükséges dolgot csinálok. A fekete macskánk, Marsik, aki egy hónapja még csak Marsik volt, most már HIMARSik. (A HIMARS amerikai fejlesztésű, mozgékony, könnyű rakétatüzérségi eszköz rövidítése – a szerk.) Szóval, néhány dolog változott, de van, ami nem.