Anyám szerint későn érő típus vagyok. Először azt is gondolhattam volna, hogy ez butaság, hiszen honnan is tudhatná ezt már tizenéves koromban, de azért mégsem gondoltam ezt, mert hamar kiderült számomra, hogy ő egy rendkívül okos nő. Igaz ugyanakkor az is, hogy túlságosan sokat nem elmélkedtem a kijelentésén se akkor, amikor elhangzott, se később.
Náray Tamás írása a Nyugati tér blognak
Már több éve Spanyolországban éltünk – immár sokadik virágzásomban –, zajlott körülöttem az élet, rám köszöntöttek az első, igazi nemzetközi sikerek, amikor váratlanul felidéződött bennem ez a mondat. Elnevettem magam. Ugyanis szerintem azt még anyám sem gondolta volna, hogy ennyire elhúzódik a „beérésem”.
A közhelyszótár szerint ilyenkor szokás azt mondani, hogy „ami késik, nem múlik”, meg hogy „jobb későn, mint soha”, meg tudom is én, mivel szokták igazolni, vigasztalni magukat az emberek, ha éppen nem úgy alakultak a dolgaik, ahogy ifjonti hévvel elképzelték. Azonban nekem se igazolásra, se vigasztalásra nincs, és nem is volt szükségem. Szerencsésnek születtem.
Dőreség lenne tagadni, hogy a szerencsének mennyire fontos szerepe van az életben. Persze azt is tudni kell róla, hogy legtöbbször azok mellé szegődik, akik elég erősek és bátrak ahhoz, hogy megcselekedjék, amit kell. A szerencse nem választ vakon és aligha téved.
Anyám szerint is elsősorban jól választani kell megtanulnunk. Ma már értem, mire gondolt, bár eddig el sem tudtam képzelni, hogyan lehet megtanulni jól választani úgy, hogy a dolog természete – sajnálatos módon – az, hogy mindig utólag derül ki, jól döntöttünk-e. A döntéseink eredménye attól függ, hogy azok előtt mit tettünk magunkért, ezáltal pedig az eredményeinkért, vagy éppen a szeretteink szeretetéért. A választásaink voltaképpen következmények.
Anyám soha nem tartott hegyi beszédeket, nem papolt arról, hogy mit kellene tennem, vagy hogy milyen elvárásoknak kellene megfelelnem. Nem tett megfellebbezhetetlen kijelentéseket, nem kényszerített és nem írt elő semmit. Mindössze kérdezett. Hogy nem gondolom-e azt, hogy cselekedhettem volna másként is? Nem vélem-e úgy, hogy tehettem volna ezért vagy azért a célomért többet? Nem tartom-e felelőtlenségnek, ha éppen elhanyagoltam dolgokat? Öntudatra ébredt kamaszként gyakran volt ezekre határozott nem a válaszom. Jó, mondta, akkor adok időt neked, hogy átértékeld a válaszod. Jóval később jöttem rá, hogy így tanított meg gondolkodni, mérlegelni és belátni. Így tanított meg nem ostorozni magam, bár ez nem ment mindig kifogástalanul, és így tanított meg a hibáimon javítani. Nem mondta, hogy ezt vagy azt rosszul csináltam. Csak azt, hogy gondoljam végig, miként alakulhattak volna másként a dolgok.
Régóta tudtam, hogy ezt a könyvet szeretném megírni. Anyámnak. Csak gyűltek és gyűltek a jegyzetek, a családi legendárium történetei, és még mindig maradtak olyanok, amelyek nem kerültek bele.
Miközben boldogan írtam, kijelenthetem, sokkal nehezebb munka volt, mint nagyregényt írni. Hiszen azok cselekményét én találom ki, én fonom egybe a szálakat és alakítom a karaktereket. Itt pedig tartanom kellett magam a valósághoz: anyám lenyűgözően tiszta és bölcs személyéhez. S hogy mindez akkor miért volt nehéz? Mert elfogult vagyok. Nem tudom kívülről nézni, és bár nyilvánvalóan ő sem hibátlan, ahogy egyikünk sem az, de azokról nem tudok beszélni. Az ellentmondások legyőzése csak a felismerésüknél nehezebb. Márpedig anyám szerint az egész életünk ellentmondások sorozata, és ráadásul egyik sem létezhet a másik nélkül.
De tőle tanultam meg azt is, hogy ha bánat ér, hagyni kell, hogy elszálljon tőle az erőnk, mert küzdeni ellene nem érdemes. Ugyanakkor azt is tudni kell, mondta, hogy másnapra mindig jobb lesz, éppen ezért meg kell tanulnunk türelmesen várni. Mert szeretjük azt hinni, hogy rajtunk múlnak a dolgok, de segít, ha belátjuk, hogy ez csak korlátozottan igaz. Anyám soha nem hitte, hogy a sors könyvében előre meg van írva minden, és mint valamiféle bábot, láthatatlan erők végiglökdösnek a kijelölt úton. A szabad akaratban, a szabad elhatározásban és a tettekben hitt ehelyett. No meg a céltudatosságban.
Emlékszem, egyszer valaki panaszkodott neki, hogy őt bünteti az Isten. Az illető nagyon meglepődött, amikor anyám elmosolyodott és a következőt mondta: Te bünteted magad. Istennek a megbocsátás a foglalkozása.