Az idei évünk „Musso-termése” különösen gazdag, hiszen az eddigi gyakorlat helyett nem két, hanem négy könyvvel bővül a sorozat. Év elején jelent meg az Ott leszel?, amelyet az „ősrajongók” már a korábbi kiadásból ismerhettek, új címként pedig pár hete rögtön a sikerlistán landolt A brooklyni lány. Ősszel szintén egy már megjelent és egy új regény várható, hiszen korábban olvashattátok már a Visszajövök értedet, újdonságként pedig A szajnai ismeretlen érkezik, amely franciául is a szerző legutóbbi könyve.
A Nyugati tér blogon ezúttal A brooklyni lányból mutatunk egy részletet.
Guillaume Musso: A brooklyni lány (részlet)
Antibes, 2016. augusztus 31-e, szerda
Az a hosszú hétvége három héttel az esküvőnk előtt csodálatos ajándéknak ígérkezett. Csak mi ketten, a nyár végi napsütés és a francia Riviéra.
Az este pompásan indult: sétáltunk az óvárost övező várfalon, kiültünk egy teraszra egy üveg merlot társaságában, és jóízűen elfogyasztottunk egy kagylós spagettit a Michelangelo étterem íves kőboltozata alatt. Munkáról és a közelgő, szűk körű esküvőnkről beszélgettünk, amelyen csak a tanúnak felkért barátaink és Théo fiam lesznek jelen.
Visszafelé ráérősen gurultam a bérelt kabrióval a tengerparti úton, hogy kedvedre gyönyörködhess a meredek sziklaszirtekben.
Előttem van smaragdzöld tekinteted ragyogása, laza kontyod, rövid szoknyád, bőrkabátod alól kivillanó világossárga pólód, rajta nagy betűkkel: Power to the people. A kanyarokban a sebváltó mellett barna combodat néztem, egymásra mosolyogtunk, és egy régi Aretha Franklin-slágert dúdoltál. Kellemes volt az idő. A levegő enyhe és balzsamos. A legapróbb részletre is emlékszem: a szemedben játszó fényre, sugárzó arcodra, szélfútta tincseidre és finom ujjaidra, ahogy dobolnak a műszerfalon.
Egy elegáns lakópark, a Gyöngyhalász Birtok egyik, a Földközi-tengerre néző villáját béreltük ki. Nagyot néztél, amikor az illatos fenyőerdőben vezető murvás út végén szemed elé tárult a pazar kilátás.
Sosem felejtem el azt a pillanatot: az utolsót, amikor boldogok voltunk.
*
Tücsökciripelés. A tenger morajlása. A bársonyos, fülledt levegőt szárító könnyű szellő.
A sziklafal fölé magasodó teraszon illatgyertyákat és szúnyogriasztó mécseseket gyújtottál, én pedig feltettem egy Charlie Haden-albumot. Akár egy Fitzgerald-regényben, koktélokat kevertem a szabadtéri bárpult mögött. A kedvencedet készítettem: Long Island Ice Tea sok jéggel és egy lime-karikával.
Ritkán láttalak olyan vidámnak, mint akkor. Remek este lehetett volna. Annak kellett volna lennie. Ehelyett rabul ejtett egy rögeszme, egy régi nóta, ami egy ideje nem hagyott nyugodni, hiába próbáltam elnyomni magamban: „Tudod, Anna, jó lenne, ha nem lennének titkaink egymás előtt.”
Miért éppen aznap este tört rám újra a félelem, hogy nem ismerlek igazán? A közelgő esküvő miatt? Megrémisztett az elköteleződés? Hogy olyan hirtelen döntöttük el, összeházasodunk? Ezek mind közrejátszhattak, ráadásul ott volt a sok keserves emlék, amikor olyan emberek árultak el, akikről azt hittem, ismerem őket.
Feléd nyújtottam a poharat, és leültem veled szemben.
– Komolyan mondom, Anna: nem szeretnék hazugságban élni.
– Még szerencse, mert én sem. De az, hogy nem élünk hazugságban, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének titkaink.
– Tehát titkolsz valamit!
– Mindenki titkol valamit, Raphaël! És ezzel nincs is semmi baj. A titkaink is hozzánk tartoznak. Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és mit hozunk magunkkal.
– Nekem nincsenek titkaim előtted – mondtam.
– Pedig nem ártana!
Rosszkedvű lettél, és dühös. Én is az voltam. Az előttünk álló este minden öröme és derűje szertefoszlott.
Itt lezárhattuk volna a vitát, de én egyre csak erősködtem, minden érvet felsorakoztattam, és végül kiböktem a kérdést, amely régóta gyötört:
– Miért hárítasz folyton, ha a múltadról faggatlak?
– Mert ami történt, megtörtént. Nem lehet rajta változtatni.
– A múlt segít megérteni a jelent – folytattam ingerülten. – Mégis mit rejtegetsz ennyire?
– Semmi olyasmit, ami árthat nekünk. Bíznod kell bennem! Kettőnkben!
– Torkig vagyok a közhelyekkel!
Ököllel az asztalra csaptam, mire te felpattantál. Csinos arcodon az érzelmek egész skálája átvonult, az aggodalomtól a félelemig.
Dühös voltam, úgy éreztem, meg kellene nyugtatnod. Csak fél éve ismertelek, de az első pillanattól fogva mindent szerettem benned. A titokzatosságodat, a tartózkodásodat és a befelé forduló természetedet. Ám ami kezdetben elvarázsolt, később újra meg újra visszatérő szorongás forrása lett.
– Miért akarod mindenáron elcseszni az egészet? – kérdezted csüggedten.
– Tisztában vagy vele, mi van mögöttem. Eleget hibáztam már. Nem engedhetek meg magamnak még egy baklövést.
Tudtam, hogy fájdalmat okozok, de úgy éreztem, annyira szeretlek, hogy mondhatsz bármit, képes leszek szembenézni vele. Ha valami fájdalmasat titkolsz, könnyíteni akartam a terheden, osztozni a fájdalmadban.
Engednem kellett volna, hagyni az egészet, mégis folytattuk a veszekedést. Kíméletlen voltam, mert tudtam, hogy ezúttal el fogsz árulni nekem valamit. Kitartóan újra és újra támadtam, amíg bele nem fáradsz a védekezésbe.
– Én csak tudni szeretném az igazságot, Anna.
– Igazság, igazság! Egyfolytában ezt hajtogatod, de belegondoltál valaha, hogy képes lennél-e elviselni az igazságot?
Ez a visszavágás elültette bennem a kételyt. Alig ismertem rád. A szemfestéked elkenődött, és eddig sosem látott tűz gyúlt a szemedben.
– Tudni akarod, van-e titkom előtted, Raphaël? Hát van! És kíváncsi vagy, hogy miért nem mondom el? Mert ha megtudod, kiábrándulsz belőlem, sőt örökre meggyűlölsz.
– Tévedsz: megértenélek!
Akkor legalábbis szentül hittem, hogy így van: bármit mondhatsz, nem tudsz megingatni.
– Ugyan, Raphaël, ezek csak üres szavak, amilyenekkel tele vannak a regényeid. De a valóság fájdalmasabb, mint bármelyik könyv.
Valami megváltozott. Átszakadt egy gát. Éreztem, hogy te is elbizonytalanodtál a szándékaimat illetően. Tisztán akartál látni. Tudni, hogy szeretsz-e még. Hogy én szeretlek-e téged. Hogy a kézigránát, amit kibiztosítani készülsz, szétrobbant-e köztünk mindent.
A táskád mélyéről előkotortad a tabletedet. Beírtad a jelszót, és megnyitottad a galériát. Hosszasan kutakodtál a fényképek között, mire megtaláltad. Akkor a szemembe néztél, mormoltál valamit, és felém fordítottad a tabletet. Én pedig megláttam a titkot.
– Én tettem ezt – ismételgetted egyre.
Döbbenten, hunyorogva néztem a képernyőt, majd elfogott az émelygés, felfordult a gyomrom, és félre kellett fordítanom a fejem. Borzongás futott végig egész testemen. Remegett a kezem, dobolt a vér a halántékomban. Mindenre fel voltam készülve. Azt hittem, nem érhet meglepetés. De erre álmomban sem gondoltam.
A fenti részletet Guillaume Musso A brooklyni lány című regényéből Sárközy Éva fordításában közöltük.