Egy olvasó ezernyi életet megélhet, elutazhat számos helyre. De vajon meddig tart ki, hogy az újdonság erejével olvasunk? Mit lehet tenni az ellen, hogy ne váljon lapossá az olvasás élménye? Feszegetni kell a határokat. Olyan irodalmi művek felé kell fordulni, amelyek alapesetben kívül esnek a komfortzónánkon. Minden új műfaj, szerzői életmű vagy egyéb kísérletezés visszahozhatja a kezdeti lelkesedést. Újra felfedezhetjük az olvasás csodáját. Persze akadnak majd félresikerült kísérleteink, viszont megannyi hűha-élmény is vár ránk.
Berta Péter írása a Nyugati tér blogon
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miután elolvastam Terézia Mora Darius Kopp-trilógiáját. Több szempontból is emlékezetes élményt kaptam. Egy elhúzódó felnőtté válás közepébe csöppentem.
A magyar származású szerzőről korábban egy nagyon kedves barátom – akinek az ízlésére és az ajánlásaira általában odafigyelek – mesélt. Kiemelt tehetséggel megáldott alkotónak nevezte, regényei és fordításai egyaránt minőségiek. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent három könyv – Az egyetlen ember a kontinensen, A szörnyeteg (Nádori Lídia fordítása) és a Kötélen (Fodor Zsuzsa fordítása) – kiváló alkalmat adott a szerző megismerésére.
Egy hét története. Ennyi csupán a rendelkezésre álló idő Az egyetlen ember a kontinensen című regényben arra, hogy megismerjük a főszereplőt, Darius Koppot. A 43 éves, informatikusként dolgozó férfi egy hete maga a káosz, kétségbeesés. Darius személye rengeteg kivetnivalót ad. Flegma, nemtörődöm, és bizony azt is bátran kijelenthetem, lusta egy alak. Mintha egy kamasz fiú érzelmi csapongásával szembesültem volna, amikor olvastam. A sok negatív jelző miatt fennáll annak a veszélye, hogy egyáltalán nem fogjuk őt kedvelni. Vannak hibái, vannak hullámzásai. Kopp nem látja a fától az erdőt, nem kapcsolódik a környezetében levő emberekhez, magányosan él saját kis buborékvilágában. Még felesége segítő kezét sem képes igazán megragadni. Ugyanakkor, ha egy másik irányból közelítek felé, akkor tekinthetek rá úgy is, mint egy figyelmeztetésre, mit csináljak én másként, milyen hibákat ne kövessek el.
„Hátraejtette a fejét a fejtámlára, lelógatta a karját és a lábát. Ebben a testhelyzetben újabb támadási felületet nyitott meg a fáradtság előtt. Amely azonnal szét is terjedt a testében. Fej, törzs, végtagok. Amikor a kart árasztja el, nem kellemes. Én legalábbis nem szeretem. Az ennek nyomán eluralkodó szorongást csak úgy lehet semlegesíteni, ha megadom magam. Tompán, gondolattalanul elengedem magam és elalszom.”
A trilógia második kötete A szörnyeteg, melyben továbbra is nyomon követhetjük Darius érzelmi kálváriáját. Elvesztette munkáját, felesége, Flora öngyilkos lett. Önsajnálattal a hóna alatt útnak indul a nő hamvaival, hogy megtalálja önmagát és minden mást, amit elvesztett. A férfi mellett ebben a kötetben végre jobban megismerhetjük a feleségét is. A szerző különös módját választotta a két szereplő párhuzamos történetének bemutatására. Az oldalak egy vízszintes vonallal vannak kettéosztva. Felül olvashatunk Dariusról, alul pedig az elhunyt feleség gondolataiba merülhetünk el. Utóbbi részekben megjelenő depressziót, érzelmi labilitást a szerző erőteljesen ábrázolja. Olyannyira, hogy átérezhetjük a nyomorúságot, fájdalmat. Csúnyának hangzik, de öröm volt, ha pár oldalig nem kellett olvasnom Floráról. Tudom, hogy a történet szempontjából szükség volt erre a részre, de túlságosan hatásos volt.
„Mozgatom ezt a testet. Távol van. Nagyon kicsi vagyok önmagamon belül. Valahol a fejemben lakozom. A fejemen belül is nagyon kicsi vagyok. Aprócska helyre tömörültem, távol vagyok a kéregtől, aprócska szellem, távolról figyelek. És bármely hosszan figyelek is, nem leszek okosabb. Zárkózott idegen vagyok önmagam számára.”
A trilógia zárókötete a magyarul most először olvasható Kötélen, melyben Darius immáron ötvenéves. Talán már megnyugodott, beletörődött abba, hogy nem tud változtatni az életén. Olvasóként is elengedhetjük a kezét. Egészen addig, míg fel nem bukkan az unokahúga. Az élete rögtön felbolydul, visszatér a nagy kérdés, az örök dilemma. Vajon ezúttal minden más lesz? Darius ennyi évvel a háta mögött képes lesz az életét a saját kezébe venni és kemény, mindent meghatározó döntéseket hozni? Kiáll magáért és szembenéz a múltjával? Végre felnő az élethez?
A kezdeti nehézségek ellenére a trilógiát viszonylag hamar befejeztem. Az első benyomásom röpke harminc oldal után az volt, félre kell tennem minden eddigi tapasztalatomat és át kell adnom magam a szövegnek. Hamar felsejlett, olyan egyedi és különleges stílussal fogok találkozni, amit még nem igazán tapasztaltam a korábbi olvasmányélményeim során. A narratíva gyors váltakozása képes kizökkenteni, azonban hamar fel lehet venni a ritmusát. Legyen szó egyes szám első vagy harmadik személyről, vagy akár többes szám első személyről, mind fokozza a regény hatását. Mindezek mellé a párbeszédek jelöletlensége is társul.
A szerző jellemábrázolása és hangulatfestése nagyon erőteljes. Ritka, amikor valaki ennyire szélsőséges érzelmek mellett hagy némi kapaszkodót az olvasónak arra, megmaradjon benne a remény, a kötet végére minden jobbra fordul, és a sok negatív hatás ellenére megkedveljük majd a főszereplőt, ezáltal erősítve az olvasóban az elköteleződést.
Nem olyan régen posztoltam az Instagram-oldalamon a szerző kötetét. Elenyésző reakciót kaptam. Sőt, szinte semmit. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért fordulhat ez elő? Terézia Mora regényei kihívással teliek, de pont ezzel tud kiemelkedni. Ahogy a bevezetőben is írtam, ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és olyan élmények, könyvek felé kell fordulnunk, melyek kizökkentenek minket a megszokásból. Olvassunk olyan történeteket, melyek reálisan láttatják a hétköznapi valóságot, annak minden negatív részét a puszta valójában ábrázolják. A Darius Kopp-trilógia minden követelménynek megfelel.