A Fehér fogak szereplői sok mindenben különböznek egymástól. Vannak köztük tősgyökeres angolok, Bangladesből és a Karib-térségből származó, első és másodgenerációs bevándorlók, ám végső soron mégiscsak ugyanazok a kérdések, kétségek nyugtalanítják őket. Hogyan váljanak önálló, független emberekké, hogyan illeszkedjenek be a társadalomba, hogyan legyenek részesei egy közösségnek, anélkül hogy közben visszavonhatatlanul elveszítenék a kapcsolatot az etnikai, vallási, kulturális örökségükkel? Zadie Smith első könyve sziporkázóan okos és humoros nagyregény az identitáskeresésről, az idegenségérzetről, a beilleszkedési nehézségekről. Most új magyar kiadásban olvasható.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
A Fehér fogak mozaikszerűen összeálló története térben s időben is messzire nyúlik: a brit gyarmati uralom elleni szipojlázadástól a második világháborún át az ezredfordulóig, hézagosan, de bejárjuk az angol történelmet, jóllehet a cselekmény zöme a ’70-es és ’80-as évek Észak-Londonjában játszódik. A regénynek klasszikus értelemben vett főhőse nincsen, központi figurái viszont bőven akadnak. Köztük is kiemelt szerepe van Archibald Jonesnak és Szamad Miah Ikbalnak, két botcsinálta katonának, akiknek sorsa a harctéren fonódik össze. Köszönhetően a dacos ragaszkodásuknak s szellemi köteléküknek, kapcsolatuk a második világháború után, a londoni Willesden és Kilburn városrészekben folytatódik.
Meglehetősen ellentétes párosról van szó. Archie joviális pasas, közönyös beletörődéssel, passzívan viseltetik az élet akadályai, összefüggései iránt. Vele szemben Szamad, a bengáli mohamedán egy velejéig büszke, makacs és kiállhatatlan alak. Mindkét férfi nála fiatalabb nőt vesz feleségül: Archie a jamaikai származású Clara mellett állapodik meg, míg Szamad az előre elrendezett házasságok hagyománya alapján a szintén bengáli Alszanával köti össze az életét.
Zadie Smith figurái alaptermészetüket tekintve nagyon mások, valami mégis közös bennük: a beilleszkedési nehézségektől lassanként bizonytalan, önmagukat szüntelenül kereső, hasadt személyiségű emberekké, apákká és férjekké, anyákká és feleségekké válnak.
Mind sajátos viselkedéssel, eszközökkel próbálják leplezni bizonytalanságaikat. Archie magába zárkózással, a konfliktusok tudatos kerülésével. Clara csöndes beletörődéssel és keserű megelégedéssel. Alszana hangos békétlenséggel és a férje nyílt, folytonos megszégyenítésével. Szamad pedig, aki mind közül a leginkább bajos és bonyolult karakter, harsány, uralkodó jellemével. Ugyanakkor négyük szövetségének, együttműködésük sikerességének nagyobb tétje is van, mint a saját sikereik és boldogságuk: a gyerekeik. A Smithek lánya, Irie, és az Ikbarok ikerfiai, Millat és Madzsid.
Ők még a szüleiknél is bonyolultabb, zűrösebb helyzetben vannak, mert a még formálódó énképük eleve romos, roskadozó pilléreken alapszik. Másodgenerációs bevándorlóként sok mindennek próbálnak megfelelni: a szülői elvárásoknak, a családi hagyománytiszteletnek, az angol társadalom és az integrációs folyamat írott és íratlan szabályainak. Beilleszkedésük azonban csapdahelyzet is, hiszen a sikeres asszimilációval, vagyis az „angollá válással” talán egyúttal a családi múltnak, az őseiknek is hátat fordítanak, az örökségüket pedig hagyják pusztulásnak indulni, feledésbe merülni.
„Aztán az ember kezd lemondani még a gondolatról is, hogy tartozik valahova. Ez a gondolat, a kötődésé, olyan lesz váratlanul, mint egy hosszú, mocskos hazugság… és kezdem azt hinni, hogy a születési hely is csak véletlen, minden véletlen. De mi lesz velünk, ha ezt elhisszük? Mihez kezdhetünk? Attól kezdve mit számít bármi? Miközben Szamad iszonyodó pillantással ecsetelte ezt az antiutópiát, Irie restelkedve állapította meg, hogy ő úgy látja a véletlenek országát, mint egy paradicsomot. Mint a szabadságot.”
Zadie Smith könyve sokféleképpen kategorizálható (történelmi fikció, család- és felnövéstörténet, talán még városregény is), viszont akkor a legjobb, amikor a történet alapját jelentő, sokszínű tablóképből kiemeli az egyes figurákat, hogy önmagukban, illetve a mindenféle viszonyrendszerekben bemutassa őket. Az útkereséseiket és vívódásaikat azzal kapcsolatban, hogy miként találják meg szerepüket egy közösség (házasság, munkahely, nemzet) részeként; hogy a bőrszín, a vallási meggyőződés, a családi kötelezettségek, a társadalmi elvárások számítanak-e igazán az öndefiniálás során; vagy hogy az őseik kultúrájára értékként vagy zavaró bélyegként tekintsenek inkább.
És hogy gyakran úgy érzik: nincs hangjuk, arcuk, jelentőségük a világban. Ezért aztán folyton tévutakra sodródnak. Elszöknek hazulról, szélsőséges csoportok felé fordulnak, némasági fogadalmat tesznek, félrelépnek, csalnak, hazudnak, elhidegülnek, folyton veszekszenek. De szerencsére a nézőpontjaik sosem csak távolodnak, hanem közelednek is egymáshoz, a megértés felé. Ilyen szempontból Zadie Smith regénye egy jóval optimistább pillanatkép a múltból ahhoz képest, mint amit mi manapság az elfogadással és befogadással kapcsolatban tapasztalhatunk.
A Fehér fogak több mint hétszáz oldalon át, fáradhatatlan lendülettel hömpölyög, és Sóvágó Katalin fordítása is többnyire találékonyan és kreatív megoldásokkal követi ezt a sokhangú szövegzuhatagot. A nyelvi leleményesség és komplikált témák miatt nehéz olvasmánynak tűnhet, és a sűrű nézőpontváltások, a rengeteg kisebb-nagyobb történetszál lekövetése tényleg nem könnyű feladat. Ettől függetlenül nem túlkomplikált vagy lehangoló, sokkal inkább egy még húsz év után is friss, önfeledten csapongó-zsongó könyv.
A Fehér fogak stílusa szókimondó és kendőzetlenül pimasz, egyszerre kritikus és önkritikus. Ám bármilyen változatos hangú és hátterű embert is szólaltat meg, végig kíváncsisággal és empátiával, fölényesség és ítélkezés nélkül teszi, így a karaktereit is a távolságok és különbségek ellenére végig közel érezhetjük magunkhoz.
