Azt gondolhatnánk, tizenhárom magyarul megjelent könyv után Alice Munro már nem nagyon tartogat számunkra újdonságot. Különösen úgy, hogy a pályakezdő (A boldog árnyak tánca), illetve a pályazáró (Drága élet) novelláskötetét is olvashattuk már, tehát tudjuk, honnan indult és hogyan búcsúzott a szerző az irodalomtól. Az eredetileg 1986-os, A szeretet útja című válogatása mégis fontos, kiemelkedő kirakósdarabja írói világának. Főként, mert Munro érett, kiforrott korszakában született, és a benne található tizenegy elbeszélés mind magában hordozza a kanadai szerző jellegzetes stílusjegyeit: a finoman árnyalt iróniát, az őszinte, kendőzetlenül kitárulkozó lélektant, a remek kompozíciós és tömörítési érzéket, a múlhatatlan, melankolikus hangulatot.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
Ha Munro irodalmára gondolok, a biztonság és az egyensúly jut eszembe, ám nem az örömteli, idillikus értelemben. Munro prózája több mint negyven év alatt nem sokat változott, mintha 1968-ban átgondoltan, készen került volna először az olvasók elé, és később is alig kellett csiszolnia rajta. Nyelvileg nem mondhatnánk látványosan unikálisnak, például nélkülözi a figyelemfelkeltő vagy hivalkodó stiláris bűvészkedést, ettől függetlenül könnyen felismerhető. Munro elbeszélői hangjából árad a személyesség, a rendíthetetlen, sztoikus nyugalom. Olyan, mint a partot mosó, meg-megáradó tenger egyenletes hullámzása, kimért, harmonikus. Az olvasó figyelmét pedig nem a cselekménnyel, sokkal inkább egy jellegzetesen töredezett időkezeléssel, illetve az összekuszált történetrészletek rakosgatásával tartja fent.
(Fotó: Imprinting Canada)
A szeretet útjában található novellák (némelyik a terjedelmét és komplexitását tekintve szinte már a kisregényhez közelít) központi témái az emberi kapcsolatok, családok, házasságok, barátságok, románcok működése, és az, ahogy a világot alakító folyamatok és erők meghatározzák, befolyásolják ezeket a mindenféle változatos viszonyokat. Ezek Munro ábrázolásában sosem végletes, változatlan állapotok, és az élet előrehaladásával törvényszerűen alakulnak, fellendülnek, összeomlanak, egyesülnek vagy szétválnak. A vonzódásból gyűlölet, az ellentétből hasonlóság, a vitából egyetértés lesz, és fordítva.
„A szeretet, a megbékélés pillanatai akkor is értékesek, ha tudjuk, előbb–utóbb el kell válnunk. És nem úgy van-e, hogy akik – mint én – kevésbé szokványos kapcsolatokban élnek, nemcsak jobban értékelik, hanem szándékosan is keresik ezeket a pillanatokat – sokkal inkább, mint a régi házasságokban, ahol kimondatlan maradhatott mind a szeretet, mind a neheztelés, olyan kuszán és makacsul burjánzó, láthatatlan szövevényként, hogy a felek azt hihették, öröktől fogva így volt.”
Munrót sokan „női szerzőként” tartják számon, sőt olyan női szerzőként, aki elsősorban „a női olvasók számára ír”. Munro ezt a gyakran hangoztatott észrevételt az interjúkban általában udvarias, rezignált türelemmel fogadja, és próbál rávilágítani, hogy a női nézőpontok bemutatása fontos, azonban nem kizárólagos célja. Mert az, hogy valaki milyen ember, kivé-mivé válik, milyen döntéseket hoz, a többi emberhez képest, a kölcsönhatások szövevényében válik érthetővé, elmesélhetővé. Így a történeteiben nőknek és férfiaknak (gyereknek, tinédzsereknek, időseknek, egyedülállóknak és családosoknak) egyaránt jelentős szerepük van. Nehéz lenne egyikről a másik nélkül beszélni.
Munro novelláiban vannak kiemelt, központi figurák, jóllehet nem igazán nevezhetők főszereplőknek. Mert sosem egyedül állnak a reflektorfényben, hanem kisebb-nagyobb közösségek tagjaiként. És amikor sorsfordító dolgokon mennek keresztül, azok nemcsak őket, hanem a környezetüket is visszafordíthatatlanul megváltoztatják. A szeretet útjának történeteiben ilyen esemény például egy szomszéd család megdöbbentő halála, egy fiatalkori, majdnem végzetessé váló testvér-tragédia, egy gyerekkori ártatlanság (túl) korai elvesztése, vagy egy szülő és a gyereke közti bizalom megszűnése.
Ezek a törések mindig szélsőséges, természetes reakciókat eredményeznek: irigység, gyűlölet, önbecsapás és önutálat, fásult tanácstalanság, egzisztenciális félelem, kényszeres menekülésvágy. Munro szereplői gyakran el is hagyják szülőföldjüket (kisvárost, farmot, isten háta mögötti tanyát) kíváncsiságból vagy félelemből, és eljutnak a nagyvárosba. Igaz, Kanada határat nem lépik át, és általában rövidebb-hosszabb távollét után hazatérnek. Nyomasztja őket a honvágy, a megbékélés hiánya, esetleg az otthontalanság érzése, melyet bármerre járnak, végső soron sosem sikerül teljesen elporlasztaniuk magukban.
Ám bárhogy is alakul a sorsuk, bármennyire megszenvedik az életet, többnyire kitart bennük dacos, mindenen felülemelkedő derű. Érzik és értik a változásban rejlő lehetőségeket. Hogy egy széthullott házasságból is fel lehet állni méltósággal; és olykor el kell távolodni a szülőktől, hogy aztán újra, igazán közelkerülhessenek hozzájuk, és igen, évtizedekkel később is begyógyulhatnak azok a sebek, amelyeket egy-egy viszály ejtett rajtuk. Ettől persze a nehézségeik még megmaradnak, de valahogy mindig boldogulnak velük. És mi olvasók, egy olyan igazán jól sikerült Munro-kötet után, mint amilyen A szeretet útja, feloldozást, megnyugtató részvétet és beletörődést érzünk. Ez manapság a megingathatatlan optimizmushoz nem biztos, hogy elég, egy kis halvány reményhez és vigaszhoz viszont mindenképpen.