Az idei könyvhétre, júniusban jelenik meg Egressy Zoltán új regénye, a Jolka harangja a Helikon Kiadó gondozásában. A történet főhőse Jolka, a halálára készülő zalai parasztasszony. Kilencvennégy évet lehúzott már e világban, s ahogy az öregek szoktak, úgy beszél ő is az életéről: gyermekkoráról, a feleségként átélt évtizedekről és az utolsó életszakaszról, a több mint két évtizede tartó magányáról. S ahogy az öregek szokták, ő is mindegyre más fénytörésben meséli el életének öt-hat különösen fontos eseményét. De lassacskán azt érezzük: mintha valami krimi is megbújna ebben a dolgos, szép, becsületes életben.
Itt, a Nyugati tér blogon egy rövid interjút olvashattok Egressy Zoltánnal, és egy rövid részletet is olvashattok a regényből.
– A Jolka harangja című új regényedben a legszembetűnőbb a szöveg szokatlan nyelvezete. Könnyen érezhetjük magunkat egy olyan múzeumban, amelynek feladata, hogy megőrizze a zalai-somogyi tájszólást az utókornak. Ha jól tudjuk, regényed alapötletét és nyelvezetét készen kaptad. Mi volt fontosabb a számodra, a történet vagy a nyelv megőrzése egy regény lapjain az utókornak?
– Minden mű külön univerzum, saját, csak rá jellemző szabályokkal és jellegzetességekkel. Ezek egyike a nyelv. Számomra a legfontosabb elem, lényegesebb a történetnél is. Ebben az esetben – hasonlóan a Szaggatott vonal vagy a Szarvas a ködben című regényeimhez – egy monológról van szó. Az elbeszélő valóban egy kihalófélben lévő tájnyelvet használ, de vannak egyéni szóképzései is. Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy zalai özvegyasszonnyal, aki az életéről kezdett mesélgetni. Azonnal arra gondoltam, meg kellene örökíteni a történeteit, több novellát is írtam belőlük. Aztán felötlött bennem, hogy esetleg regénnyé bővíthetném, hiszen egy élet fejezetei elevenedtek meg előttem. A nyelvezetet bizonyos értelemben valóban készen kaptam, hiszen az ő beszédmódjára épül a szöveg. Sokszor hallottam a történeteit, bizonyos elemek vissza-visszatértek. Úgy írtam meg a regényt, hogy a történet ne legyen lineáris, a főszereplő csapongva mesél benne, a végére mégis kirajzolódik egy ív.
– Jolka történetéből az is kiderül, hogy az idős asszony milyen kisebb vagy nagyobb bűnöket követett el az élete során. Ezek persze szépen megbújnak a történetben, és a hatásukat is pont a rejtőzködésükkel érik el. Mennyire volt tudatos szándék egyfajta erkölcsi, morális értelmezést kiprovokálni az olvasóból?
– Semmit nem akarok kiprovokálni az olvasókból, azt szeretném, ha megismerkednének egy érdekes életúttal, amely azzal együtt izgalmas, hogy egy világtól valamelyest elzártan élő, korlátozott lehetőségekkel rendelkező falusi ember története. Tanulságos, hogy mi az ő öt-hat fő sztorija, mi volt neki igazán fontos az életben. Számára mellékesek voltak a nagy világpolitikai események, apróbb dolgok foglalkoztatták. Nagyon érdekes, mit bánt meg, mit csinálna másképp, hogyan értékeli utólag a házasságát, hogyan látja a gyerekei, unokái életét. Története egyedi, tele van sajátos megfigyelésekkel, de vannak tipikus jegyei is. Valaki, aki olvasta már a regényt, azt mondta, olyan, mint egy modern, szépirodalmi Puszták népe. Ez persze túlzás, már csak azért is, mert fikciós szálak is vannak benne, például egy krimiszál.
– Új regényed ismét valami egészen más, mint amit megszoktunk tőled. Írás közben elképzelted, hogy milyen lehet ennek a könyvnek az olvasója?
– Nem, mert írás közben az írásra figyelek, abban a világban élek, amit éppen teremtek. Illetve ami teremtődik. Arra koncentrálok, hogy teljesen bele tudjak helyezkedni. Másrészt szerintem nincs olyan, hogy tipikus olvasó, bármelyik könyv bárki számára élvezetes lehet. A Jolka harangjához nem árt némi érzékenység, hiszen sok-sok érzelmes rész van elrejtve a sorok között. Időnként kitárulkozó, de inkább szemérmes a főhős, aki igyekszik elfedni a szenzitivitását. Furcsa ambivalencia jellemzi: gondolkodás nélkül agyoncsapja a születő kismacskákat, mert nem tudna gondoskodni róluk, de rettenetesen aggódik, hogy a túlvilágon büntetést kap, amiért kétszer-háromszor csúnyán káromkodott – évtizedekkel ezelőtt. Ezt tartja a legnagyobb bűnnek, amit elkövetett. Aggódik, hogy megbocsát-e neki az Isten. Biztos benne, hogy bizonyos rokonai a pokol tüzében égnek, ő viszont sietne a férjéhez, aki már nagyon várja őt. Szinte szerelmes minden papba, akivel találkozott, akik szintén nagyon szerették őt – ezt cinkos mosollyal meséli. Néha szellemeket lát éjszaka, úgy gondolja, nem álmodik. Van egy kis zavarodottság a szavaiban, miközben nagyon világosan fogalmaz.
– Sok műfajban alkotsz: színdarabot, regényt, gyerekkönyvet, de verseket és dalszövegeket is írsz, és mindezek mellett még zenélsz is. És mintha mindegyikben egy másik embert látnánk. Olvasóként érezzük csak így, vagy te is különböző személyiségek között ugrálsz, amikor éppen az adott műfajban dolgozol?
– Egyszerre mindig csak egy dolgot írok, és ahogy mondtam, olyankor az adott műben élek. Monológ esetén a főhős attitűdje, nyelve, gondolkodásmódja határozza meg a stílust. Ez művenként változik, de azért azt hiszem, vannak közös jegyei a szövegeimnek. Sok olyan író van, akit egész életében egy probléma foglalkoztat, azt járja körül, jó esetben más és más megközelítésben. És sok olyan is, aki ugyanazt a nyelvet használja különféle művei megalkotásakor. Azt hiszem, nem tartozom közéjük, én magamnak is szeretek meglepetéseket okozni.
Egressy Zoltán: Jolka harangja (részlet)
Az uram más típus vót. A fiam inkább az én fajtám, mer én se tudtam soha könyörögni. Szegény Béla papa, én elharagudtam vóna talán mindörökre, de az nem tudott. A gyerekeim olyanok, mint én. A menyem egy kicsit jobban megbocsátó. Több benne a jóság, mint a fiamba. Soha olyan nem vót, hogy rászóljak. Mikor összekerültek, nem tudott főzni, hát hun tanulta vóna meg, aszondtam neki, csinyáljuk együtt, ketten. Pedig nekem is vót dógom elég, akkor még dógoztam a templomnál.
Szerettem a jóistent, szerettem imádkozni. Mennyi kis szentes füzetem van! Az uram is ott dógozott, szerettünk ott lenni. Engem a papok igen szerettek. Átöleltek mindig, jaj, Jolikám, csakhogy látom. Ilyet mással nem nagyon csinyáltak. De még mikor a szívemmel vótam két hétig a kórházba, ott is vót egy pap. Kérdezte, ki akar gyónni? Mindjár jelentkeztem. Odaült mellém, aztán nem csak gyóntatott. Az egész fiatalkorát elbeszélte, hogy hogyan került el papnak. Szeretett velem beszélgetni. Megérzik-e, hogy valaki szereti őket, én nem tudom. Én is elmeséltem, hogyan kerültem ide. Fiatal pap vót ám. Egyszer, mikor Zellbe mentünk, az a pap is, aki gyütt velünk, leült velem szembe, az is elkezdte.
Az uram nem vót mindig megelégedve a papokkal.
Az esküvőnkön se. Aszondta, mér köllött ennek
a karikagyűrűről beszélni? Miket beszélt?
De hát hiszen jól beszélt. Szeretett az is. Csak a Magdus testvéremet nem szerette. A Magdus igen pletykás vót, elmondta a falunak, mit látott, hallott. Mer vót ennek a papnak egy szakácsnője, egy ilyen fiatal öreglányféle. Aztán az elmesélte egyszer a Magdusnak, hogy hát odafeküdtem, aszondja, a plébános ágyába, olyan jó vót, olyan jó meleg. Kitellett attul a paptul. Én szerettem, mer elvégezte rendesen a dógát, de mit tudjam én, hogyan, miképp vót. Az is lehet, hogy nemcsak ez a nő vót neki, a szakácsnő. Sok pap van, aki nem tudja betartani, amit köllene. A papok se nagy szentek ám. A Magdus elplelykálta ezt a dógot, erre a pap kiprédikálta őt a szószékrül. Hogy milyen durva beszédet folytatott ellene. Igaz, aszondta, hogy valaki odament mellé, de csak mer jóba vótak, a Magdus meg kikombinálta, hogy akkor mindjár össze is feküdt vele.
A fotókat Máté Péter készítette.