Benedek Szabolcs igen termékeny szerző, kötetei jellemzően történelmi helyzeteket járnak körül, de írt már könyvet a Beatlesről, a ’86-os fociválogatottról, sőt, az Árpád-házi királyok történetét is igen szórakoztató formában foglalta össze. Az Ünnepi Könyvhétre megjelenő új könyvének főszereplője egy menő rockzenekar frontembere. Lassan lecseng a számtalan lezárással és korlátozással járó járvány, s másokhoz hasonlóan ő is azt reméli, az élet mehet tovább ugyanúgy, ahogyan a pandémia előtt. A visszatérés azonban nem teljesen úgy sikerül, ahogyan azt Marci, a zenekar és a menedzserük eltervezte. Benedek Szabolcsot új kötetéről kérdezte a Nyugati tér blog.
– Korábbi könyveid egy-egy történelmi esemény vagy időszak kulisszái között játszódnak, ha éppen nem egy fociválogatott történetét vagy egy uralkodóház jeles alakjait helyezik fókuszba; de az olvasók Beatles-rajongásodat is nagyon jól ismerik. Új regényed, az Ez nem Amerika, amelyben egy ismert rockzenész jelenét és családjának múltját ismerjük meg, mintha ötvözné ezeket az attribútumokat. Úgy érezted, izgalmas lenne összehozni ezt a két irányt végre egy történetben?
– Írás közben ez ennyire konkrétan nem merült fel bennem. Tény és való, az elmúlt években, sőt évtizedekben úgy alakult, hogy míg a kisprózáim a jelenben játszódnak, addig a nagyobb lélegzetű munkáim, így a regényeim is inkább a múltban. Ez utóbbiban bizonyára a történelem iránti felfokozott érdeklődésem is közrejátszott. Viszont mostanság egyre inkább az lehet az ember benyomása, hogy történelmi időket élünk, egy korszak határán vagyunk, ami a leglátványosabban abban nyilvánul meg, hogy az eddigi, biztonságosnak és kényelmesnek, sőt megrendíthetetlennek és örökké tartónak hitt világunk valamilyen szinten véget ért, de hogy mi következik, arról csak találgathatunk. A jövőről biztosat állítani jelenleg könnyelműségnek és talán felelőtlenségnek is tűnik. Momentán nemhogy évekkel, de talán még hónapokkal se látunk előre. Érezhető a félelem, a bizonytalanság, bizonyos tekintetben egyfajta kilátástalanság is, ami egyfelől egy nehéz és tragikus időszak, másfelől viszont írói szempontból – nagyon profánul szólva – bőven van miből meríteni. A rock pedig eleve sajátos helyet foglal el a világunkban: már rég nem, vagy nem csak a szórakoztatóipar része, sajátos művészeti ág, amelynek egyes képviselőit az elitkultúrához soroljuk (ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása Bob Dylan irodalmi Nobel-díja), a napi kultúrafogyasztásunk meghatározó része, közben eredetileg a lázadásról is szól (amiből ügyes menedzserek igyekeznek pénzt csinálni, ahogy a regényemben is), úgyhogy ideális terep a kusza és fogódzókat kereső világunk letükrözéséhez. Mindez együttesen járult hozzá ahhoz, hogy ez a regény alapvetően a jelent szeretné feltérképezni, miközben bizonyos folyamatoknak a múltban találja meg a gyökereit.
– Főszereplőd felmenőinek története legalább annyira izgalmas és részletgazdag, mint a jelenben zajló szál. Vannak önéletrajzi elemek a regényben?
– Önéletrajzi elem annyi van benne, hogy mint sokan mások, kamaszként én is álmodoztam arról, hogy egyszer híres rockzenész leszek. Próbáltam megtanulni gitározni, dalokat is írtam, aztán rá kellett jönnöm, hogy a zenének én csak fogyasztója és legalábbis egyfajta értelemben a megszállottja lehetek. Ez persze így is elég fontos impulzusokat adhat, mint ahogy ad is. A saját koncert- és lemezélményeken túl vannak rockzenész barátaim, jártam stúdióban és backstage-ban, hallottam turnésztorikat, beleszagolhattam kicsit ennek a világnak a levegőjébe. És hát persze, vannak a regényben tipikus figurák is az elmúlt évtizedekből, majdnem egy évszázadból, akikkel szerte az országban találkozhattunk. Bizonyos alakok mindnyájunk számára ismerősek lehetnek, akik átéltük ennek az országnak a közelmúltját, meg persze éljük a jelenét.
– Nagyapáink és apáink sorsa gyakran öröklődik generációról generációra. És bár könnyen állítjuk, hogy kezünkben a változtatás lehetősége, óhatatlanul elkövetjük ugyanazokat a hibákat. A te hősöd is levonja a maga következtetéseit?
– Régi vesszőparipám, hogy a történelem örök körforgás, a színpad változik, de az emberiség évezredek óta ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, ugyanazokon a problémákon rágódik, ugyanazokat a hibákat követi el, és ugyanazokba a nagykésekbe szalad bele. A típusfigurák is jelenetről jelenetre visszatérnek. Elég fellapozni az antik tragédiákat és mítoszokat, eltérő körülmények között, de mégiscsak ugyanazokat a kulcskérdéseket találjuk bennük, amiket mi is föl szoktunk tenni, még ha nem is mindig teljesen tudatosan. Ráadásul bizonyos dolgokat csak távolról nézve érthetünk meg. A nagy francia forradalom idején a kortársak értetlenül fogadták, hogy aki délután még beszédet mondott a népnek az egyik téren, annak délután egy másik téren már lecsapták a fejét. El kellett telnie néhány évtizednek és kellett hozzá némi távolságtartás, mikorra világossá vált, hogy mi miért történt. Úgyhogy azt gondolom, az én új regényem, az Ez nem Amerika főszereplője is legföljebb megpróbál konklúziókat levonni, de igazán pontosan és helyesen majd csak ezt követően, valamikor a regény utáni időkben fogja látni a vele történteket. Talán pont a könyv olvasóinak segítségével.
– Családregényed jelenben játszódó fejezeteiben egy ismert rockzenész próbál visszatérni a világjárvány okozta bezártságból a korábbi taposómalomba, közben persze nem várt nehézségekkel kell szembenéznie. Mit gondolsz, vissza tudunk még térni valaha a pandémia előtti életünkhöz?
– Az előbb azt mondtam, hogy korszakhatáron vagyunk, másrészt a történelem örökös körforgás. Amikor a járvány elkezdődött, többször elhangzott, ez egy intő jel, ezentúl másként kell bizonyos dolgokat csinálnunk, túlpörgettük magunkat is, a környezetünket is, így nem mehet tovább. Tényleg nem, de ettől függetlenül még meg fogjuk próbálni. Az ember univerzális időléptékben nézve még csak nemrég vált ki az állatvilágból, ebből fakadóan a legfontosabbnak az alapvető szükségleteinek kielégítését tartja (evés, ivás, szaporodás, meg hogy legyen egy búvóhelye), hosszú távon, az utánunk jövő nemzedékekre még csak nagyon kis mértékben, majdhogynem mellékvágányként tudunk gondolni. Annak idején a spanyolnátha is évekig tartott, csak közben a forradalmak, az ellenforradalmak meg a békekötések stb. a lapok hátsó oldalára száműzték. A szomszédunkban zajló háború tükrében most is keveset beszélünk a covidról, pedig az attól még ugyanúgy itt van, és úgy néz ki, jó darabig itt is lesz. De nem emiatt nem fogunk visszatérni a korábbi életünkhöz (ami nem föltétlen baj), hanem azért se, mert az eddigi világunk letűnőben van, és úgymond szabad szemmel is látható módon átadja a helyét egy másiknak. Hogy mifélének, azt még nem látjuk tisztán, valószínűleg egy olyannak, amilyenhez hasonlót az emberiség már ugyancsak megélt, de ettől nekünk még merőben új lesz. A regényem hősei is ugyanebben a bizonytalanságban leledzenek.