Mindig izgalmas bepillantani a kulisszák mögé, elképzelni, mi történik egy íróval, amikor belép egy új történetbe, megalkotja a figuráit, majd felépít a szereplői köré egy világot. Most Szlavicsek Judit osztja meg a Nyugati tér blog olvasóival Hullámsír című regényének keletkezéstörténetét.
Szlavicsek Judit exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Mindig úgy kezdődik, hogy nem számítasz rá.
Elutazol valahová, hallasz valamit, beszélgetsz valakivel anélkül, hogy az lenne a célod, hogy épp témát keress.
Mert a téma mindig csak úgy beesik.
Vagy, ha nem is a téma, de a kezdő jelenet mindenképp.
Ez velem is így történt a Hullámsír esetében.
Szeles szeptember végi hétvége volt: elég szeles ahhoz, hogy a lányom, aki egy ideje már jelentkezett egy kite-surf tanfolyamra, aznap reggel e-mailt kapjon, hogy ha tud, most jöjjön, mert elég erős a szél az oktatáshoz a siófoki Ezüst-part egyik szabadstrandján.
A szél szaggatta a füzeket, a hattyúk úgy tollászkodtak, mintha nem lenne holnap, a lányom diszkréten jelezte, hogy nem kér aggódó szülői figyelmemből, a család többi tagja meg veszettül fázott, és ki sem szállt a kocsiból, így egyedül indultam el a parton.
Az első krimim, a Légy/ott akkorra már megjelenés alatt volt, amelyben Kardos Júlia – a történeteim állandó nyomozója – épp megoldotta élete ügyét, gondoltam, ideje, hogy pihenjen egyet.
A parton csupa üveg luxus apartmanházak sorakoztak és elhagyatottan várták a következő szezont.
És akkor bevillant, hogy mi lenne, ha „elhoznám ide” Kardos Júliát? Igen, de minek? Hisz ő keszthelyi nyomozó. Mégis mit keresne itt? És ugyan hogy juthatna be egy ilyen méregdrága lakásba? Ki hívná meg őt ide egyáltalán?
A kérdések egyre csak gyűltek, én meg azon kaptam magam, hogy minden oldalról körbejárom az épületet, fényeket, illatokat memorizálok és megállás nélkül fotózok.
Mert minél több kérdés volt, annál több lehetséges válasz is megszületett, így két órával később egy kezdődő náthával és egy csomó telefonba mondott ötlettel együtt szálltam vissza a kocsiba.
A kocka el volt tehát vetve: Kardos Júlia megérkezik egy siófoki luxusapartmanba egy szeles szeptemberi reggelen. Így fog kezdődni a történet.
Ilyenkor jön el az aranykor az írásban: hónapokig tartó ötletelés, kutatómunka, cselekményelemek ide-oda pakolása, karakterek kidolgozása, észrevétlenül véget érő napok, mikor megszűnik a külvilág és csak te vagy, meg a történeted. De aztán elkezded írni a kéziratot, az elakadás pedig akkor is bekopog, ha biztos vagy benne, hogy ezúttal bizonyosan békén hagy.
Így kerültem hát hónapokkal később egy siófoki apartmanba egyedül, a laptopom és egy nagy adag remény társaságában. Az utca ugyanaz volt, ahol a történet játszódott, a társasház azonban jóval kevésbé csillogott, igaz, nem is került annyiba itt néhány éjszaka, mint a Hullámsír helyszínéül szolgáló épületben kiadó lakásokban.
Bámultam a Balatont, na nem teljes panorámájában, mint Kardos Júlia a falat betöltő üvegablakon át, hanem a sötét, huzatos terasz korlátján mélyen kihajolva, és vártam a megváltást.
Az pedig megjött másnap reggelre, mert egy álmatlan éjszaka után az első kávéval a laptop elé ültem, és kitöröltem a kézirat felét. Aztán bőgtem egy sort, újraolvastam a maradékot, és a dolog határozottan működött. Az a rendőrségi szál, amihez addig görcsösen ragaszkodtam, és ami nem engedte hozzám eléggé közel a történetet, egyszerűen eltűnt, a kézirat és én pedig megkönnyebbültünk.
Így került a Hullámsír – műfaját tekintve – a krimi és a thriller határmezsgyéjére, amennyiben a teljes történetet Kardos Júlia szemszögéből, az ő gondolatain átszűrve ismerjük meg úgy, hogy a karaktere egyszerre nyomozó, lehetséges elkövető és lehetséges áldozat is.
A Balaton tehát – mint már annyiszor – most is segített, na nem úgy, ahogy reméltem tőle, hanem ahogy ő szerette volna.
Mert lehet, hogy a Hullámsír fülszövegében a Balaton haragvó és bosszúálló, de épp annyira segítő és támogató is – ha épp erre támad kedve.
A nyitóképhez Máté Péter fotóját használtuk.