Szinte napra pontosan 31 éve, hogy Patrick Bateman, a sikkes öltöny és megnyerő kisugárzás mögé bújt Wall Street-i szörnyeteg testet öltött az akkor még 27 éves Bret Easton Ellis fejében. Az Amerikai psycho megjelenését (1991. március 6.) a kezdetektől botrányok és betiltások kísérték, ám explicit erőszak- és szexábrázolása, rasszista felhangjai ellenére (illetve köszönhetően a sikeres filmadaptációnak is), mégis kultikus művé vált. De mi valójában ez a regény? Metsző kapitalizmuskritika? Dermesztően élethű pszichopata-karakterrajz? Egy író elszigeteltségben, depresszióban született agyréme? És ki valójában a főszereplő, ez a fiatal, gazdag, narcisztikus New York-i yuppie?
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
Patrick Bateman, a 27 éves Upper West Side-i ficsúr, egy gazdag család kölyke, egy befektetési bank brókere. Az élete másból sem áll, mint hogy méregdrága vacsorákra és flancos partikra jár, ahonnan sorra viszi haza a könnyen kapható csajokat. Rajong a márkás kütyükért és menő cuccokért, de legfőképpen a saját testéért. Külsőre is megnyerő alak, arcéle szépen metszett, bőre lebarnult, izmai gondosan kidolgozottak, haja mindig tökéletesen beállítva. Patrick következmények nélkül él, a határtalanság olyan állapotában, ahol szinte semmi sem akadály számára.
„Helló, Pat Bateman vagyok – mondom, és kezet nyújtok, miközben megpillantom magam a falon függő tükörben, és elégedetten elmosolyodom azon, hogy milyen jól nézek ki.”
Csakhogy valami közben nagyon nem stimmel vele. Az átlagemberi élethelyzetekkel már nem tud mit kezdeni, és ha kilép a komfortzónájából, hirtelen zavarttá, dühössé és sértetté válik. Sikertelenségét igyekszik hamis empátiával, tévéműsorokból, katalógusokból szerzett, bemagolt tudással, manipulációval fenntartani. Saját közegének sekélyessége mély undorral tölti el, megveti a munkatársait, a nőpartnereit, ugyanakkor meghatározó, szerves része ennek a világnak, ez a világ pedig az ő identitásának. Így elképzelhetetlen gondolat, hogy kilépjen belőle.
Az egzisztenciális reménytelenséget, a napok mozdulatlan ürességét többnyire felszínes dolgokkal, gyorsan megszerezhető, intenzív élvezetekkel próbálja elfojtani. Azonban a fogyasztás klasszikus formái egyre kevéssé kielégítőek számára. Ezért, ha éppen nem a kedvenc talkshow-ját bámulja, manikűröshöz megy, esetleg éjszakai klubokban lebzsel, unalmas óráiban zsigeri kegyetlenséggel élőlényeket kínoz halálra.
Nem új keletű dolog ez Patrick életében. Ellis apró utalásokkal sejteti, hogy a borzalom régóta meghatározó része a férfi életének. Feltehetően gyerekkori trauma miatt, esetleg a diszfunkcionális családi légkör mélyítette el hajlamait. Így lett az az egyszerre elbűvölő és amorális emberi lény, akinek ösztönszerű viselkedése inkább ragadozó állatéra emlékeztet. Napjai jelentős részét unott kábulatban tölti, melyet hosszabb-rövidebb kegyetlenségkitörések, eksztázisba hajló vadászatok szakítanak meg. A kielégülés után gyorsan visszasüpped az apátiába, az alkohol- és kokainmámorba, a nyugtatókkal féken tartott melankóliába.
Az Amerikai psycho egyik legizgalmasabb eleme az ellentmondásos karakterábrázolás. Bret Easton Ellis közel hozza hozzánk főszereplőjét, ám arra ügyel, hogy az olvasó empátiája ne mélyülhessen el, és semmiképp ne jöhessen szóba az erkölcsi felmentés. Viszont ez nem jelenti azt, hogy Patrick elállatiasodott személyiségében ne lenne semmi emberi. Irigység, kisebbrendűségi és szégyenérzet, infantilizmus, kommunikációképtelenség, olykor még vágyak is. Mások közeledésében, de még saját lényének hideg mélységében is olyan viselkedésmódokat ismer fel, amelyek a saját univerzumán túlmutatnak, és képtelen bármit kezdeni velük.
„Most már csak imitáltam a normális valóságot, otromba mását nyújtva csupán egy emberi lénynek, miközben elmémnek már csak egy eldugott, homályos zuga működött. Valami rettenetes volt történőben, én azonban képtelen voltam rájönni, hogy miért – és megnevezni sem tudtam, hogy micsoda.”
Tettei idővel egyre sokkolóbbak lesznek, és alig maradnak rejtve a világ elől. Felszínes találkozóin folyton elszólja, leleplezi magát. Mintha tesztelné, hogy meglátják-e valós énjét. Talán azért, hogy megállítsák, talán valamiféle figyelmet, elismerést kényszerítsen ki közömbös környezetéből. Az eredmény: semmi. Az önmagukba fordult emberek nem képesek fogni a jeleit, közönnyel és részvétlenséggel reagálnak. Ezzel Patrick, ahogy a regénynyitó mondattal meg is jósolja, végül „felhagy minden reménnyel”, és végletesen bezáródik a saját bizarr világába, amelyből „nincs kijárat”.
De hogy Patrick mennyire megbízható elbeszélője saját történetének, az kétséges. Ellis azt nyilatkozta, írás közben úgy érezte, a férfi egy belső és külső világ között, bizonytalanságban él. Valóságát pszichotikus állapotok, hallucinációk szabdalják szét. Ehhez az értelmezéshez jól passzol, hogy az egész regénytér olyan, mintha egy abszurd sitcom könnyen cserélhető helyszíneiből állna. Éttermek, utcaképek, irodák, lakások előregyártott díszletelemekből felépítve. És mint az ilyen műsoroknál, az idő látszólag nem mozdul, egyforma napok, jelenetsorok, dialógustípusok, szimbólumok ismétlődnek.
De nemcsak a terek, a figurák is személytelenek. Jellegtelen mellékszereplők és statiszták, akik betanult párbeszédeket mantráznak. Nincsenek kisugárzások, egyéniségek, Ellis helyette mániákus részletességgel taglalt öltöny- és cipőmárkák, ingszabások és nyakkendőminták alapján azonosítja őket. Mintha mind egy konfekciónak, tömeggyártásnak a végtermékei lennének. Egyedül a nevek nyújthatnának némi kapaszkodót, de a szereplők annyira fájdalmasan ugyanolyanok, hogy még ők is állandóan összekeverik egymást. Így lesz például Patrick a többi karakter szemében néha Williams, Taylor, Kinsley, vagy éppen Kevin, Marcus, Baxter, Henderson. Ez egyébként a mű okos, önkritikus humorának egyik forrása is.
A fenti kezdőkérdésre, hogy ki is Patrick Bateman, a rövid válasz: a huszadik század végi irodalom egyik legszörnyűségesebb, egyben legizgalmasabb figurája. Szándékosan túlnyújtott, slasher-horrorba és erotikus thrillerbe hajló, időnként parodisztikusan obszcén története azt az írói szándékot szolgálja, hogy bemutassa a szélsőség egy formáját, a mértéktelenség hatását. Közben átérezzük Patrick világának enerváltságát, a fojtott feszültség eloszlathatatlan ködét. Ahogy az erőszak és a szexualitás jelentősége megkopik, a meghökkentőből hétköznapi, a luxusból fertő, az emberből pedig csak üres, élettelen burok lesz.
Óriási szerencse, hogy az első megjelenése óta eltelt harminc év alatt sosem sodorta el a közutálat, és méltó helyre került az olyan 80-as és 90-es rendszerkritikus, bűnt és bűnhődést (vagy büntetlenséget), féktelenséget, idilli látszatvilágokat bemutató regények mellé, mint a Fehér zaj (Don DeLillo), az Amerikai pasztorál (Philip Roth), A titkos történet (Donna Tartt). Alig öt évvel azután, hogy Patrick Bateman az amerikai álomból rémálmot csinált, megjelent egy másik tudathasadásos, radikális irodalmi alak, Tyler Durden is, hogy azt a bizonyos Harcosok klubját (Chuck Palahniuk) megalapítva, anarchiával reagáljon a fogyasztói társadalom kóros állapotára.