Bizton állíthatjuk, Cserna-Szabó András a kortárs szépirodalom egyik legtermékenyebb iparosa. Olyan könyvsikerek megszületésénél bábáskodott, mint Bödőcs Tibor első regénye, Kőhalmi Zoltán skandináv krimi- , majd sci-fi-paródiája, szerkesztett karanténantológiát, átemelte az új évezredbe Kövi Pál kultikus szakácskönyvét, miközben elsősorban stílusos regényeiért és parádés gasztroírásaiért szeretjük.
Bár a mennyiségről azt tartják, hogy gyakran megy a minőség rovására, Cserna-Szabó András erre alaposan rácáfol. Áprilisban megjelenő új regénye talán az egyik legjobb, amit a szerzőtől eddig olvashattunk. Zerkó, Attila törpéjének története ókori pikareszkregény, kumiszszagú, groteszk road movie, történelmi tabló és annak paródiája ‒ a folyton porig égő és hamvaiból mindig újjáéledő világ egy kisember szemszögéből. A regény a napokban vált előrendelhetővé, ennek örömére feltettünk pár kérdést Cserna-Szabó Andrásnak, és közlünk egy rövid részletet is a regényéből itt, a Nyugati tér blogon.
– Ha a fikciós szövegeidre – pontosabban nem a gasztroirodalmi írásaidra – gondolunk, megszoktuk, hogy általában a jelenről írsz, hőseid a mában, a közelmúltban élnek. Ezzel szemben az új regényed, a Zerkó – Attila törpéje, az ötödik században játszódik. Miért utaztál vissza ennyire az időben?
– Az V. század hihetetlenül izgalmas időszak, az ókor legvége, vandálok és hunok és a többi barbárok cikáznak ide-oda, recseg-ropog a Római Birodalom, aztán a nyugati része össze is omlik végleg. Apokaliptikus kor, egy csodás civilizáció pusztul el – éppen olyan, mint a mi korunk. Aztán persze Attila hun király alakja is nagyon izgatott, a hunok, akikről alig tudunk valamit, mégis szeretjük őket őseinknek hinni. Attila két évtizedet se töltött a hunok élén, se Rómát, se Konstantinápolyt nem sikerült bevennie (mondjuk, mindkettőt brutálisan megsarcolta), mégis sokat tett Róma összeomlásáért, és a mai napig elevenen él alakja az egész világon, filmeket forgatnak, könyveket írnak róla, valahogy neve összenőtt a barbárság intézményével.
– A gasztrofilozófiát már megszokta tőled az olvasó. Most viszont Zerkó történetét áthatja az ókori filozófia rengeteg irányzata és a korszak nagy gondolkodóinak tanai. Üzenni szeretnél a jelen olvasójának, vagy mindez „csak” kikerülhetetlen a történet szempontjából?
– Azt a vallási és szellemi káoszt vagy karnevált szerettem volna bemutatni, ami két korszak határvidékét mindig is jellemezte. Már győzött a kereszténység, a hivatalos vallás, de még él a görög és a római többistenhit, a vandálok már megkeresztelkedtek (ariánusok), de persze még nem tudtak elszakadni az ősi germán isteneiktől, a hunok a griffmadarat és a turult imádják, Ázsiából hozott hitüket nem vedlették le, van egy tibeti kishercegünk, aki Buddhát követi, és így tovább. Meg persze mindehhez egy filozófiai tűzijáték: a zsidó mágus a maga meglehetősen furcsa bölcseletével, sztoikusok, szofisták, sátánisták, Püdeusz, a hümmögés filozófusa, és akkor még a nagy Szent Ágostonról nem is beszéltünk, aki szintén szereplője a könyvnek. A szemünk előtt hal éhen, miközben az afrikai Hippót ostromolják a vandálok. Zerkó, a főhős minden vallásból és filozófiából csippent magának egy keveset, így keveri ki saját világnézetét, a zerkóizmust.
– A Zerkó – Attila törpéje, az egyik legszórakoztatóbb írásod, ami azt is jelenti, hogy a filozófia és a humor tökéletesen megférnek, sőt, erősítik egymást ebben a regényben.
– Örülök, hogy így érzed. Mindig is azt gondoltam, hogy humor nélkül nincsen művészet. És attól, hogy az olvasó jól szórakozik, még nem kell elbúcsúznunk a „magasművészettől” vagy a „gondolati mélységtől”. A jó irodalom nem egyenlő az unalommal. A humor – ezt kábé már ezerszer elmondtam – nem szinonimája a komolytalanságnak, mint ahogyan azt sokan hiszik. Sőt, talán a legkomolyabb dolog a világon.
– Mit gondolsz, melyik Cserna-olvasó lesz ettől a könyvtől boldogabb, aki a Sömmi. világába vágyna vissza, vagy aki a macskajajok és pacalok világába szeretne kalandozni veled?
– Valahogy úgy alakult, hogy a történelmi érdeklődésem évtizedek alatt három személy köré összpontosult: Rúzsa Sándor, Attila és Tito. Mindháromhoz személyes szálak fűznek. A Sömmi.-ben szülőföldem, a Dél-Alföld legnagyobb sötét legendáját írtam meg, Sándort. Most Attila következett, akinek hatalmas sátortábora valahol a Tisza partján lehetett. Szentes, Vásárhely és Szeged környékén. Ahol én felnőttem, ott bő másfél évezrede hunok vedelték a kumiszt meg a mézsört. A Sömmi. egyfajta remake, sátáni betyárregény történelmi háttérrel. Szerintem eléggé hasonlít a Zerkóra. Abban mindenképpen, hogy mindkettőnek néhány jelenete Szentesen játszódik: 1848-ban és a 450-es évek elején.
Cserna-Szabó András: Zerkó – Attila törpéje (részlet)
Na ide figyeljetek, ciprióta faszikáim! Most már tényleg hagyjátok abba a nyüstölésemet. Elegem van! Szálljatok le rólam végleg. Szeretném csöndben, nyugalomban, a naplementében gyönyörködve eltölteni az estémet. Fáradt vagyok. Egész délelőtt halásztam. Aztán vittem halat, kagylót, rákot és polipot Püdeusz feleségének. Éheznek a gyermekei, a drágalátos férje meg egész nap csak hümmög a narancsligetben. A halrohasztó kádjaimat is le kellett csapolnom. Kurvára kivagyok! Már csak azt várom, hogy Ambrosziosz a vörös parázs fölé helyezze háromágú nyársait. Vacsorázni szeretnék. Egy kis korianderes bárányra vágyom. Meg némi borra. Esetleg néhány parti tavlira. Semmi kedvem hajnalig ugatni, rojtosra pofázni a lepénylesőmet.
Csak nem nyughattok?
Miért szívjátok a vérem?
Ja, hogy addig fizetnétek nekem a bort, amíg a történetem végére nem érek?
Ezt az ajánlatot már mérlegelés tárgyává kell tennem…
Na jó, nem bánom, ha hoztok egy kancsó rendes bort, akkor elmesélem.
Melyikből, melyikből?
Hát az Ikarionból. Mi másból? Csakis abból. És vigyázzatok, mert rohadtul észre fogom ám venni, ha valami fos lőrével akartok itatni. Kitelik tőletek… Ravasz egy bagázs vagytok, de én sem most jöttem ám le a történelem falvédőjéről! Mindannyian tudjuk, hogy bort és parfümöt készíteni ti tanítottátok meg a görögöket. Aztán a görögök a rómaiakat. A rómaiak a gallokat, és így tovább. Aki meg nem tud bort csinálni, úgy hívjuk, hogy barbár.
De ti se az ujjatokból szoptátok ám, hogyan kell készíteni az istenek nedűjét. Maga Dionüszosz osztotta meg a titkot a ciprusi szőlőművessel, Ikariosszal. Egyszer Ikariosz Athénba ment. Vitt magával bort is, ezt-azt megkínált belőle. Azok az athéniak meg nem tudták, hogy a bort vízzel kell keverni, így azután úgy bebasztak, hogy agyonverték a ciprusit. Azt hitték, megmérgezte őket.
Nem ismerték még a bort.
Barbárok voltak.
De még ennél is csúnyább vége lett a piálásnak, mert Erigoné, Ikariosz lánya apja után utazott, és amikor megtalálta a halott papát, hát felkötötte magát. Erre meg Dionüszosz hisztizett be, és tébolyt bocsátott Athén leányaira, úgyhogy azok tömegesen akasztották fel magukat. Végül az athéniak megölték azokat, akik meggyilkolták a ciprusi gazdát, és ünnepséget rendeztek Erigoné tiszteletére. Erre mindenki lenyugodott.
Szóval az Ikarionból hozzatok. Csakis abból. Minek igyak valami pancsolt külhoni vinkót, mikor itt készítik a világ legnemesebb borát?
Az élet túl rövid ahhoz, hogy a törpék szar bort igyanak.
Bár, ami azt illeti, nem értem, miért basztattok. Már ezerszer elmeséltem. Vagy ezeregyszer. Legutóbb talán a múlt héten. Valld be, Ambrosziosz, hányszor hallottad már? Te mindig itt vagy, hiszen tiéd ez az ivó!
És nem unod?
Valld be, hogy a könyöködön jön már ki az életem története!
Inkább hagyjátok Leónt, hogy megfújja auloszát. Olyan dallamokat ismer, mintha egyenesen az Olümposzról érkezett volna, pedig csak egyszerű pásztorlegény.
Nem kell a muzsika? Micsoda borissza népség! Hát a ti durva lelketek nem szomjúhozza a kultúrát? Nem? Na jó, botfülű banda! Hát ha ennyire akarjátok, és hozzátok a boromat is, akkor talán megint elmesélem.
„Időnk van, tejünk is van. Mért ne szopjunk?” – mondják a hunok.
Forró homokot kavart a langyos szél, amikor születtem. Nem mintha emlékeznék rá. Kurvára nem emlékszem. Ugyan ki emlékszik a saját születésére? Senki. De mindenki szokott mesélni róla.
Valahogy így szokták kezdeni: „Körömnyi pelyhekben hullott a hó Hiberniában, mikor születtem.” Vagy: „Az iszapszínű Níluson hajózott anyám, mikor idő előtt és váratlanul reájött a szülés.” Esetleg: „Anyukám éppen Rómába, az Örök Városba tartott, mikor az út mentén, Ancon Dorica után nem sokkal, egy jókora szénakazalban előbújtam lábai közül.” És így tovább…
Szóval.
Forró homokot kavart a langyos szél, amikor születtem. Nem emlékszem, de attól ez még fix. Erre mérget vehettek. Ugyanis ott, ahol én születtem, az a rohadt langyos szél mindig kavarja azt a kurva forró homokot. Sőt, van úgy, hogy a forró szél kavarja a langyos homokot. Egy biztos. Hogy kavarja. Mindig. A szemed, a szád tele van homokkal. Folyton. A bőrödbe beeszi magát a homok.
A hajadba.
A ruhádba.
A lábujjaid közé.
Arrafelé, ahol én születtem, úgy hiszik, hogy az ember homokból lesz, és a végén mindannyian újra homokká leszünk. Úgy hiszik, hogy minden homokszem egy-egy valaha élt ember lelke. Ha ez igaz, akkor ott kavarog valahol a sivatagi homokban az apám és az anyám lelke is. Egy-egy pici afrikai homokszem. Fújja, kavarja őket a langyos szél. Vagy a forró. És ők nem tehetnek semmit. Én ugyan máshogy hiszem, de ez most mindegy.