„Szergej Lebegyev csodálatos író, akinek két ritka tehetsége is van: a nemes stílus és a lehető legprecízebb belső optika, mellyel látni és érezni tudja az Oroszországot a 20. században sújtó antropológiai katasztrófa teljes mélységét” – írta az 1981-ben, Moszkvában született íróról Vlagyimir Szorokin. Szergej Lebegyev első regénye, a Pregyel zabvenyija (A felejtés határa) 2011-ben jelent meg, ami rögtön Szolzsenyicin és Salamov művei mellé került az orosz lágerirodalom remekművei sorában. További írásaiban is elsősorban a sztálini múlt titkait boncolgatja, de a mai Oroszország gondjait átélő hősök nézőpontjából.
Az itt közölt írás 2022. március 4-én az Élet és Irodalomban, majd másnap a Neue Zürcher Zeitungban jelent meg. Szergej Lebegyev a publikációkból befolyó minden honoráriumát – így a Helikon Kiadó által a Nyugati tér blogon való közlésért kínált összeget is – az ENSZ Ukrajnai Humanitárius Alapjának ajánlotta fel, mely segítséget nyújt a civil lakosságnak.
Szergej Lebegyev írása a Nyugati tér blogon
Oroszország néhány évi hibernált háború után újra nyíltan rátámadt Ukrajnára. Ezek a szégyen napjai. Történelmünk legfeketébb napjai. Bár a támadást több figyelmeztetés előzte meg, megindulása mégis váratlan volt. De az ellenségeskedés mérge régóta érlelődött.
Sokan azt mondják, hogy a felelősség kizárólag Putyin elnöké. Az oroszországi lakosság zömmel a háború ellen van, bár ezt nem merik nyíltan felvállalni. Lehet, hogy a társadalom egy jelentős része csakugyan a háború ellen van, mindenekelőtt józan, egoista megfontolásból. Ez azonban nem érvényteleníti a kérdést, hogyan vált ez a háború egyáltalán lehetségessé: politikailag és pszichológiailag. Az orosz posztbirodalmi rasszizmus kérdését. Amely az agresszív putyini kül- és belpolitika alapja és táplálója volt és maradt mind a mai napig. És nem tűnik el még Putyin letűnése után sem.
Az Oroszországi Föderáció: soknemzetiségű ország. Az Oroszországi Föderáció: rasszista ország. Ez egy tudatunkban és kultúránkban, nyelvünkben és köznapi világnézetünkben mélyen meggyökerezett, ki nem nőtt posztbirodalmi rasszizmus, amelynek nem egy, nem két, hanem több tucatnyi nemzetiség az objektuma, akik sokelemű, mozgékony soviniszta hierarchiát képeznek.
A kilencvenes évek közepén és a kétezres évek elején, amikor Oroszország háborút folytatott Csecsenföldön, a rasszista hangulat a Kaukázus szülötteire fókuszálódott. Még egy félhivatalos terminus, állandósult szófordulat is létezett, amely mintha egy bunkó rendőrségi jegyzőkönyv lapjairól került volna a köztudatba: KNSz – kaukázusi nemzetiségű személy.
Ez a bizonyos „kaukázusi nemzetiségű személy”, ez a gyűjtőportré volt ama köznapi nacionalizmus célpontja, amely olyasfajta szóbeszédekből táplálkozott, melyek szerint a „fekete” hegylakók elnyomják a szervezetlen „fehér” oroszokat. A csecsenföldi háborút igazolni szándékozó állami propaganda éppen a „kaukázusi nemzetiségű személyt” igyekezett megtenni az ellenség, a hódító, a terrorista arcává, a gonosz megtestesülésévé.
Később, a putyini kormányzás bő esztendeiben, amikor megtörtént Csecsenföld teljes megszállása, Oroszországban tömegével jelentek meg a közép-ázsiai országok megélhetést kereső munkásai: tádzsikok, üzbégek, kirgizek és mások. Ekkor jött létre egy másik rasszista kép, amelyet a tömegkultúra is támogatott. Ez a „sárga” ember, az ázsiai, a Dzsamsut [tádzsik személynév, a közép-ázsiai vendégmunkás gúnyneve], a piszkos, műveletlen, de ravasz másodosztályú lény, akinek az a kötelessége, hogy kiszolgálja a hirtelen meggazdagodott fehér gazdát. A korai Putyin-féle Oroszország dúskált a pénzben, eljött az építőipari boom, és a cégeknek kapóra jöttek a fillérekért kizsákmányolható, jog nélküli munkások, akiknek az élet- és munkakörülményei alig haladták meg a rabszolgákét. Ez az aljas kép, sajnos, mind a mai napig nagyon elterjedt Oroszországban.
A fent bemutatott két példa világosan mutatja a rasszizmus egyik típusát, amely a „mi” és „ők”, a mások, a veszedelmesek vagy másodrendűek szembeállításán alapul.
Ukrajna és Belarusz népei irányában egy másfajta rasszizmus létezik.
Ez a rasszizmus egy paternalista modellen, a „népek családja” szovjet étoszán alapul. Ez az ukránokat és a belaruszokat közeli, „testvéri” nációknak tartja, amelyek azonban egy fokkal alacsonyabban állnak ebben a kiagyalt családi hierarchiában. Olyanok, mint az oroszországiak, de alacsonyabb rendűek. Fiatalabbak, kisebbek nálunk. Nem egészen önállóak. Az idősebb rangja az oroszországiakat illeti.
A politikai kultúra, a társadalmi előítéletek alapos vizsgálata ki tud mutatni több tucat további olyan rasszista narratívát, amelyek az Oroszországi Föderáció állományába tartozó nemzetiségek ellen irányulnak. Bár az oroszországi államtámogató történészek és állami propagandisták előszeretettel hajtogatják, hogy Oroszország békésen „gyűjtögette a földjeit”, ez a sokarcú rasszizmus egyenes következménye a birodalmi múltnak és a gyarmatosító politikának, ennek az erőszakra és ruszifikációra épülő történelemnek, azoknak a mai Oroszországban alig ismert háborúknak, amelyek a gyarmatosítás eszközei voltak.
A szovjet rendszer hetven éven át hirdette a „népek barátságát” és a nemzetek egyenlőségét. Valójában ez a történelem tele volt megszállásokkal, a népek deportálásaival, a függetlenségért folytatott nemzeti mozgalmak elfojtásával, a kollaborálásnak és a nemzeti identitás megtagadásának ösztönzésével, az állítólag nemzetek feletti „szovjet” identitás javára. Sajnos azonban ez a represszív eszközrendszer távolról sem volt a szovjet kommunista projekt specifikuma.
A mai Oroszországban aligha létezik olyan jelentős népcsoport, amely szeretné visszahozni a kommunista ideológiát. Ezek az eszmék halottak. A posztbirodalmi rasszizmus azonban nagyon is virul. De még az Oroszországban meg nem valósult, teljes értékű kommunistátlanítás és a szovjet állami bűnök megbüntetése is csupán a problémák egy részét oldaná meg.
Oroszországnak nem csupán szovjet totalitárius múltját kéne megkérdőjelezni, hanem állami és nemzeti berendezkedése történelmi modelljét, ezt a monologikus modellt, amely azon alapul, hogy létezik egy Központ, ahol ott a hatalom és ahol a döntések születnek, és vannak a régiók – amelyek de facto nem a Föderáció szubjektumai (ahogy nevezik őket), hanem szubjektummal nem rendelkező objektumai, amelyekben csupán egyfajta dekoratív autonómia van meghagyva a kultúra és a nyelv területén.
Az itt leírt modell a valóságban természetesen bonyolultabb, de a fő elv, a hírhedt putyini „hatalmi vertikum” változatlan. Ez pedig – a történelmi hagyomány hatására – messze túlterjed a jelenlegi oroszországi határokon.
Oroszország politikai vezetése nem tekinti Ukrajnát a saját történelme és sorsa szubjektumának. Vlagyimir Putyin a háborút megalapozó hosszú beszédében nem egyszerűen kéretlen történelemleckében részesíti az ukránokat. Valójában – tökéletesen az orosz birodalmi hagyományok szellemében – megtagadja Ukrajnától a jogot, hogy voltaképpeni Ukrajna legyen.
Itt nem csupán az állami függetlenségről van szó, hanem a nemzetről mint olyanról. Ez a beszéd a posztbirodalmi rasszizmus rettenetes kiújulása, amely számára azon a területen, amelyet történelmileg a „sajátjának” tekint, csak alárendelt, másodrangú népek léteznek, amelyekkel nem kell dialógust folytatni, nem kell szomszédsági viszonyokat építeni. Gyámkodni kell felettük, és parancsolni kell nekik. Megírják helyettük a sorsukat.
Sajnálatos módon, feltételezésem szerint ezekben a – nevezzük így – mentális beállítottságokban tudatosan vagy öntudatlanul, kisebb vagy nagyobb mértékben osztozik az Oroszországi Föderáció lakosságának jelentős része. Itt nem egy konkrét ideológiáról van szó, amellyel – éppen konkrétsága miatt – egyszerűbb lenne küzdeni. Kimondottan beállítódásokról van szó, a tudat sajátos berögződéseiről vagy csatolásairól, amelyekhez különböző ideológiák illeszkednek, és amelyek rejtve vagy nyíltan tartalmazzák az autoritarizmust és a birodalmi rasszizmust.
Van itt egy sajátos paradoxon, Oroszország lakosságának jelentős részét nem orosz nemzetiségű népesség képezi.
A paradoxont azonban, úgy vélem, feloldja, hogy az Oroszországi Föderáció lakosa a birodalom által „megemésztett” ember, egy meghatározott nemzetiségi és kulturális politika terméke, akit megfosztottak történelmi koordinátáitól, árva és függő ember, aki hozzá van szokva az erősebb jogához, a maga és mások megalázásához.
A nacionalizmus történelmi gyökereiről és politikai szerepéről szóló beszélgetést természetesen óvatosan kell lefolytatni, figyelembe véve a XX. század katasztrófáit és csapásait. Ám Vlagyimir Putyin éppen ezt a természetes óvatosságot használja ki, amikor Ukrajna „nácitlanításáról” beszél, a Kreml propagandistái pedig az „ukrán fasisztákról” harsognak. Az egészséges kételyek nem takarhatják és nem is szabad, hogy eltakarják az események lényegét: az Oroszországi Föderáció agresszor, amely merényletet követett el Ukrajna nemzeti szuverenitása ellen, paternalista módon kistestvérként ábrázolja Ukrajnát, amelyet véres leckével kell engedelmességre szorítani.
De még az események legkedvezőbb fejlődése esetén is, ha Vlagyimir Putyin rezsimje megbukik, akkor is megmarad a kérdés: mit tegyünk ezzel a posztbirodalmi rasszizmussal, amely annyira áthatja az oroszországi államiságot, az orosz politikát és életet, hogy belülről már észre se venni? Naiv dolog volna feltételezni, hogy a piacgazdaság és a demokratikus procedúrák önmaguk megbirkóznak a problémával.
Hiszen Oroszország háborúja Ukrajna ellen egyúttal az orosz kultúra morális és humanitárius csődje. A kultúráé, amelynek számos legjobb képviselőjét – Dosztojevszkijtől és Bulgakovtól Szolzsenyicinig és Brodszkijig – szintén megfertőzte a birodalmiság e vírusa, az orosz nyelv „felsőbbségéről” és különleges jogairól vallott elgondolás. Most, amikor maga az „orosz” és „oroszországi” szó hosszú évekre megvetést fog kiváltani, nekünk, oroszországiaknak – ha csakugyan meg akarjuk teremteni, legalább elméletben, annak előfeltételeit, hogy Oroszország veszélytelen szomszéddá váljon – az alapoktól kezdve át kell értelmeznünk a kultúránkat, a történelmünket, a politikai berendezkedésünket.
A világnak nem egyszerűen Putyin nélküli Oroszországra van szüksége. A világnak birodalmi tudat nélküli Oroszországra van szüksége.
Napjainkban sok orosz ismerősöm és barátom bocsánatot kér az ukránoktól. Én úgy gondolom: korai még a bocsánatkérés. Nekünk, Oroszország polgárainak még nincs erre jogunk. Ez a jogunk csak akkor lesz meg, amikor azok az állami bűnözők, akik jelenleg az országunkban hatalmon vannak, bíróság elé állnak, és elnyerik méltó büntetésüket. Ha pedig nem nyerik el – nem lesz nekünk bocsánat.
Szergej Lebegyev írását Soproni András fordításában közöljük. A szerző portréját James Hill fényképezte.