Nyolc éve, 2014. február 19. óta nincs közöttünk Borbély Szilárd.
Nádas Péter Én oly sok című nekrológja, mely a Rokon lelkek című esszékötetében is olvasható, az Élet és Irodalom 2014. február 28-i számában jelent meg. Most a teljes szöveget közöljük itt, a Nyugati tér blogon.
Nádas Péter: Én oly sok
Borbély Szilárd halálára
A három napot még sokáig nem fogjuk elfelejteni. A hétfő estét, mikor tört szavait mintegy százharmincan követték néma csendben Budapesten, amint Jánossy Lajos kérdéseire válaszolt, majd a keddet, amikor az ÉS szerkesztőségében Térey János kérdésére várták válaszát, válasza meg is érkezett, elég zseniális válasz volt, ő pedig közben a debreceni egyetemen megtartotta óráit, s egészen szerda délig úgy nézett ki, hogy minden rendben megy a maga útján ezen a világon, mikor is a nagynénje már hiába várt rá az ebéddel. Valamikor kedden éjjel tette. Gyanútlanságunk szerda délig kitartott. Az idő hamis kis haladéka volt. Aki személyesen ismerte őt ebben a nagy magyar sokaságban, jó helyen tudta. Két kislányával és a feleségével egy egész évre a bécsi Embertudományok Intézetének meghívottja volt. Brutálisra sikeredett a halála. Irántunk érzett kíméletéből ennyi volt az evilági tartaléka. El kell fogadnunk, hogy nem volt több. Ezt a többes számot, hogy az idő nékünk nyújtott haladéka, irántunk érzett kímélete, ezt a három napot sokáig nem fogjuk elfelejteni, és el kell fogadnunk, kérem a szó lehető legtágasabb értelmében érteni. Nem mintha művét oly sokan ismernék ebben a nagy magyar anyanyelvű sokaságban. Vagy kész művére nézve lenne bármilyen konszenzusunk. Legfeljebb legutolsó könyvével keltett földindulást az értők körében. Igaz, kötetnyi versének van angol, van német fordítása. Semmit nem tesz, hogy ismerik vagy nem ismerik, hol ismerik, hol nem ismerik.
Tizenegy könyvét bárhonnan nézzem, versei felől a prózáit, prózái felől a verseit, teljes emberi élet, ennél teljesebb aligha lehet író élete.
Elvégezte, bevégezte. Es ist vollbracht. Bevégeztetett. Sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle.
Analitikus elme volt, egy létben utazó embertudós, valahol a szellemtudományok, a nyelvtudomány és a szociális tudományok metszéspontján. Azonos volt tárgya, anyaga és eszköze, mint mindazoké, akik elődeik nyomába lépve épp e nevenincs tudomány analitikus módszerét választják. Egyetlen személy beszél, aki vele azonos nem lehet, hanem minden élethelyzetében a magában hordozott személytelennek kell megfelelnie, hogy a személytelen tudást visszamerítse a sokaságba, amelyből vétetett. Nem az övé a nyelv, amit alkalmanként persze személytelen tudása szerint szervez. Vagy ellenkezőleg, olyan én legyen, olyan kíméletlenül egyetlen, személyes, önérvényesítő, megalomán, egomániás, aki azért antropológiai okokból nem mondhat le az önmagában hordozott élő és holt sokaságról. Minden más káprázat, vastag üzlet vagy galambfing. Elemző elme volt. Szigor, kímélet, szikárság, belátás, fegyelem, megértés, óvatosság, sokszoros alázat és tiszta felfogás jellemezte, legalábbis az írásait. Meglehet, hogy csüggeteg, bágyadt, kétségek között hányódó, mélabús ember volt, de nem vagyok igazán a megmondhatója, mert nem ismertem. Az utóbbi két évtizedben levelet vagy mailt ugyan váltottunk, elküldte könyveit, olykor kéziratban, elolvastam, akart valamit, csináltam, kérdezett, válaszoltam, de csak idén januárban találkoztunk először, s akkor sem volt lehetőségünk néhány mondatnál többet egymásnak mondani. Ő volt az ünnepelt Szekszárdon. Egymás mellett ültünk az első sorban.
(balról jobbra) Ódor János, a Wosinsky Mór Megyei Múzeum igazgatója, Nádas Péter,
Borbély Szilárd és Szörényi László, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke (fotó: Kis Albert)
Az volt róla az első (és utolsó), elég felzaklató benyomásom, hogy ez a törékeny lélek írásainál jóval törékenyebb. Teológiai problémákkal küszködött, kiművelte magát keresztény teológiából, ami zsidó forrásokhoz vezette, a törvénymagyarázatokhoz és a prófétákhoz. Azt írta legelső kötetében, hogy a jó és a gonosz küzdelmét a keleti vallások a kozmológia szintjére emelték, ám ezzel felmentették az embert. A kereszténység a lélekbe helyezte vissza ősi párharcukat, mégpedig úgy, hogy minden egyes lélek perdöntő bizonyíték legyen a végkifejletet egészét illetően. Az önpusztítás is teológiai probléma. Negatív késztetés, amit senki emberfia nem tud megkerülni. Názáreti Jézust szintén megkísértette a sátán, mondván, vesd alá magad. Máté szerint rögtön annak utána történt, hogy kimentek Jánoshoz, és megkeresztelkedtek a Jordán vizében, azaz valamennyien vallomást tettek saját bűneikről. Legkorábbi kötetétől kezdve egyetlen bűnvallomás, az önpusztítás ellen folytatott ádáz küzdelem volt az írott élete.
Később logikai problémákkal küszködött, a logosz mindkét értelmével. Vajon teremtett lényként kell-e felfogni az embert, s akkor döntéseiben szabadnak tekinteni, avagy ellenkezőleg, specieshez kötött, személyhez kötött fejlődése puszta eredményének, s akkor univerzális történetének és családtörténetének minden ízében és idegében kiszolgáltatott. Illetve Platón dialektikus, Arisztotelész analitikus ajánlatával küszködött, a természetet átható szubsztancia felfogásával, a gondolkodás metafizikai feltételeivel és szerkezetével. Volt néhány év, amikor attól tartottam, hogy bele fog gárgyulni a logikus gondolkodás kényszerébe. Minden ellentmondást ki akart űzni a költészetéből. Majd jött a korszak, amikor formaproblémákkal küszködött. Mielőtt verset írna vagy elbeszélne, meg kell találnia különbségük nyitját. A képben égő gyertya képében megtalálta. Azt írta, hogy a képben feltáruló mélység a mélység feltárulásából képződik. Ebben az időben publikált egy kötetet, mely egyik oldaláról lapozva prózai írások, másik oldaláról lapozva versek gyűjteménye, s ahogy mottóként könyve fölé írta, mindezzel nem vezet sehová, azaz oda vezet, ahová semmi nem vezet. Aztán énproblémákkal küszködött, de nem a lélek és a test dualitása, hanem a lélekábrázolás és a testábrázolás formaproblémái szempontjából foglalkozott az undorító énnel. Bizonyára azért tette a nagy kerülőt a személyiség körül, mert nemzedékének legjobbjaival tartva óvakodott a pszichológiától. Óvtam volna a kitérőtől, ha véletlenül találkozunk, de mindkettőnk szerencséjére nem találkoztunk. Lucidus eredményekre jutott. Azt mondja, hogy az én a versben nyelvtani személy, a nyelvtani személy a nyelvben él, a versben is a nyelvtan beszél, azaz magyar fordításban az én az írásban nem én, a nyelvtanénje nem teljes személy, az én személytelenségéről mesél, személye részben nyelvtani személy, amivel a vers személytelenje elbeszél, s így tovább, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy az én oly sok.
Jókora esztétikai kerülővel ért el egy élettani szempontból is fontos felismeréshez. Az egy és a sok az emberi létezésben állandó korrespondencia. Ekkor már csak annyi van hátra, hogy a regényét megírja. Egyszóval nagyon sok.
Regényénje sem marad egyedül, miként egy óriási prizmában, felvonulnak benne a halott elődök, sokan vannak, jönnek a falukutatók, akik hozzá képest azért túl sterilek, úriasak, leereszkedők, jön Móricz a Barbárok novelláival, bár hozzá képest még ő is túl regényes, jön Galgóczi az áldottan nyers modorával, Szabó István a barbár érzékiségével, szelídebb égtájról jön Mészöly a finomszerkezetével és a mondatépítési technikáival.
S akkor most visszatérek a többeshez. Ezen túl, mindenen túl, túl a sok születésen és a sok halálon, amíg a magyar írásosságnak bármi jelentősége lesz, a Nincstelenek tekintete nélkül nem leszünk el, akár vele tartunk, akár tiltakozunk ellene. Ezek nagy szavak, de maga a dolog igen egyszerű. Önmaga helyett gyerekkori énjét képzelte el, s a különbség végső jelzéseként fel is tette saját gyermekkori képét a könyv fülére. Olvasás közben én is sokszor hátralapoztam, nézegettem. Mások is. Az ember képet akar kapni arról, amivel azonosult éppen.
A kopaszra nyírt, nagy fülű, sokszorosan megvert, meggyötört, megalázott, gyötrődni kész falusi kisfiú, akit legeminensebb tulajdonságával, a megvesztegethetetlen tekintetével mutatott be belőlünk és önmagából, az egyetlen konszenzusunk. Az ajkára dermedt előzékeny mosoly a konszenzusunk, az óriás szemek páni félelme mögül óvatosan kileső dermedt lélek a konszenzusunk. Nem választás kérdése, hogy kik vagyunk, vagy kik nem vagyunk. Ma ez az 1964-ben született, esetlen falusi kisfiú a nemzet. Nem képletesen, hanem a szó szociológiai és historikus értelmében is.
A nyitóképhez Pörneczi Bálint Nádas Péter-portréját és Burger Barna Borbély Szilárdról készült felvételét használtuk.