Amikor eljön az északi mitológiában a Ragnaröknek nevezett világvége, a csínytevés istene, Loki hagyományosan az istenek otthona, Asgard ellen harcol. De megesett már, hogy az istenek mellett, Asgard védelmében küzdött. Ült már zsarnokként a letaszított főisten, Odin trónján, és hősként a jégóriásokén is. Volt, hogy aggastyánként a legnagyobb élvezettel működött együtt a sagák által ráosztott szerepével – miközben ugyanabban a történetben, egy másik idősíkon, ifjan épp azon dolgozott, hogy levetkőzhesse. Ha a többi világirodalmi és egyéb felbukkanását nem számoljuk, csak a Marvel univerzumában, sőt multiverzumában nézünk körül, Lokinak akkor is rengeteg egymásnak teljesen ellentmondó, egymás mellett mégis szépen megférő változatával találkozhatunk.
Horváth Vivien, a Loki – A csínytevő sorsa fordítójának írása a Nyugati tér blognak
A Marvel művészeitől (ahogy korábbi cikkünkben is írtuk) egyébként sem áll távol, hogy már előttük keletkezett, vagy időnként a maguk által írt történetekre új szempontból tekintsenek, hogy aztán újrakezdjék, újragondolják őket. Milyen hálás feladat is ez, ha az ehhez kinézett karakternek esszenciája ez a fajta történetszövés. Hiszen Loki, akit a „hazugságok atyjaként” is emlegetünk, mégis mi, ha nem a párhuzamos és alternatív igazságok nagykövete?
Nem csoda, ha nem rajong a megmásíthatatlan dolgokért, a kőbe vésett tényekért, az állandóságért. A mítoszokból régóta tudjuk, hogy Loki igyekezett a körülötte lévő világot és az abban élőket folyamatos mozgásban tartani ötleteivel és mások kárára elsütött tréfáival. Ám a modern időkben, a modern tüzek körül a történetei elkezdtek inkább az eleve elrendelésről, pontosabban annak legyőzéséről szólni. Mintha ebben a morális szürkezónában járó karakterekkel empatizáló korban Lokinak megtetszett volna az ötlet, hogy talán ő sincs beskatulyázva – de ahhoz, hogy ezt tudja, ki kell derítenie, ő-e saját sorsának kovácsa, valóban képes-e befolyásolni, milyennek lássa a világ.
A Loki – A csínytevő sorsa címszereplőjét is ez foglalkoztatja. A Marvel-univerzumon belül olyasfajta „variánsnak” fogható ő fel, amilyenből többel is találkozhattunk a 2021-ben, a Disney+-on elindult Loki-sorozatban. Ezúttal a fiatal istennek felderítetlen terepen, a viktoriánus kori Londonban kell új ismeretségeket kötnie és egy mágikus jelenség után nyomoznia. Ez egy új kaland Mackenzi Lee tollából, amely független az MCU eseményeitől (bár a rajongók felfedezhetnek benne kikacsintásokat), de a Lokira jellemző minta a régi: trükközik, mikor őszinte, nemes cselekedetet várnak el tőle, hősiesen és helyesen dönt, mikor mindenki lemond róla. A bátyjával, Thorral mindig versengő és mindig alulmaradó, apja büszkeségét kivívni sosem tudó figurát ismerjük.
Csakúgy, mint azok, akikkel Loki londoni kalandjai során együttműködésre kényszerül. De vajon hogyan passzol ez azzal a vágyával, hogy megmásíthassa a róla kialakult képet? Mi van, ha épp az előítéletek kötik gúzsba és akadályozzák meg abban, hogy átléphesse a határait, kitaposhassa a saját ösvényét, és jobb lehessen? Ha egy nem túl hízelgő jövőt megcsillantó önbeteljesítő jóslat tőrbe csalja azzal, hogy akkor lendül működésbe, amikor Loki a tiltás ellenére megismeri, tulajdonképpen ki tehet arról, hogy ezután tilosban jár: a jóslat vagy önmaga?
Mackenzi Lee főszereplője ifjú útkeresőként jelenik meg előttünk, akinek ezeken a dilemmákon kell keresztüljutnia, ha meg akarja érteni magát, a világban elfoglalt helyét és a lehetőségeit. Régen (értsd: a 13. századi Verses Eddában megénekelt tetteinek idején) talán nem volt meg benne az a fajta önreflexió, amit manapság mutat, amiről egész regényeket, képregény- és tévésorozatokat lehet írni, de az mindig is igaz volt rá, hogy az emberi természet összetett, olykor ellentmondásos oldalának tartott tükröt – és teszi ezt mostanában azzal, hogy ő maga néz bele. Ha Lokiról van szó, a kép sosem pontosan ugyanaz, nem állandó, ami legalább annyira mesél rólunk, modern olvasókról és nézőkről, mint róla. Ennek megfelelően a Loki – A csínytevő sorsa sem a csínytevés északi istenének eredettörténetét meséli el, nem is a sorsát – hanem az egyik eredettörténetét és az egyik sorsát.