„Félelmetes és lenyűgöző remekmű, amely krimiként olvastatja magát. David Quammen célja az, hogy megértsük az AIDS-et, az ebolát és más betegségeket, amelyeknek van egy ijesztő, közös vonásuk: mind vadállatokról ugrottak át az emberre. Ezt az egyre gyakoribb jelenséget magyarázva Quammen felhívja a figyelmet a jövőben ránk leselkedő betegségekre, és arra késztet, hogy végiggondoljuk, hol van az ember helye bolygónk ökológiai rendszerében” – írja Walter Isaacson, A kódfejtő szerzője David Quammen Gazdaváltás – Állatról emberre terjedő vírusok című kötetéről. David Quammen egy öt kontinensen átívelő tudományos nyomozásra hív. Történeteiből kiderül, hogy miért sokkal nehezebb legyőzni a maláriát, mint a fekete himlőt, és miben más az AIDS elleni küzdelem, mint az ebola elleni. A Gazdaváltás izgalmas, szemléletes és megbízható kalauz a járványok bonyolult és veszélyes világáról érdeklődők számára. Olvassatok bele itt és a most a Nyugati tér blogon.
David Quammen: Gazdaváltás – Állatról emberre terjedő vírusok (részlet)
A ma Hendraként ismert vírus nem az első volt az ijesztő, új kórokozók közül. Nem is a legveszélyesebb. Másokhoz képest szinte jelentéktelennek tűnik. Az általa okozott halálozás, ha számszerűsítjük, kezdetben csekély volt, és csekély is maradt; földrajzi elterjedése egy szűk területre korlátozódott, és későbbi felbukkanásaival sem jutott sokkal messzebbre. Az ausztráliai Brisbane közelében bukkant fel 1994-ben. Először csak két beteg volt, és csak az egyikük halt meg. Vagyis nem, helyesbítek. Két emberi beteg volt, és egy ember halt meg. De voltak más betegek és halottak is – lovak –, több mint egytucatnyian, és az ő történetük is része e történetnek. Az állati betegségek témája és az emberi betegségek témája ugyanis, amint azt látni fogjuk, egyazon kötél szálai.
A Hendra-vírus eredeti megjelenése nem tűnt különösebben szörnyűnek, hírértéke is csekély volt, kivéve ha valaki Kelet-Ausztráliában élt. Nem vette fel a versenyt egy háborúval, egy földrengéssel, egy iskolai mészárlással vagy egy cunamival. De furcsa volt. Kísérteties. A ma már – legalábbis a betegségekkel foglalkozó tudósok és az ausztrálok körében – valamivel jobban ismert Hendra-vírus még mindig furcsának tűnik. Paradox jelenség: jelentősége csekély, felbukkanása szórványos, ugyanakkor tágabb értelemben mégis jellegzetes. Éppen ez okból remek kezdőpont, hogy onnan elindulva megismerjük bolygónk bizonyos új, virulens realitásainak a megjelenését – olyan realitásokét, amelyek 1981 óta több mint 30 millió emberéletet követeltek. E valóságok mind a zoonózisnak nevezett jelenséggel kapcsolatosak.
A zoonózis egy emberre is átterjedő fertőző állati betegség.
Jóval több ilyen betegség van, mint gondolnánk. Közéjük tartozik például az AIDS. Az influenza egy egész zoonóziskategória. Ha csoportként tekintünk rájuk, az megerősíti a régi darwini igazságot (minden igazsága közül a legsötétebbet, amelyet oly jól ismerünk és amelyről minduntalan megfeledkezünk), miszerint az ember is állat, elválaszthatatlanul összefügg a többi állattal: eredetében és leszármazásában, betegségben és egészségben. Amennyiben viszont egyenként tekintünk rájuk – kezdetnek például erre a viszonylag obskúrus, ausztráliai esetre –, az hatásosan juttatja eszünkbe, hogy minden, még a ragály is, jön valahonnan.
1994 szeptemberében súlyos betegség tört ki a lovak körében Brisbane egyik északi külvárosában. Telivér versenylovakról volt szó, elkényeztetett és áramvonalas, száguldásra termett állatoktól. A városrészt Hendrának nevezik. Csöndes, régi környék, ahol egymást érik a lóversenypályák, a lakók jó része valamilyen módon érdekelt a lóversenyzésben, a faburkolatú házak udvarát gyakran istállókká alakítják, az újságosbódékban sportfogadási szelvényeket árulnak, a sarki kávézók egyikének neve pedig The Feed Bin (Takarmányvödör). Az első áldozat a Drama Series nevű pej kanca volt, egy nyugalmazott versenyló, előrehaladott vemhességgel. Egy pihenőkarámban volt, vagyis a versenylovak két futam közötti elhelyezésére szolgáló, bekerített legelőn, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben vele. Tenyészkancaként helyezték ott el, és majdnem a vemhessége végéig kellett volna maradnia. Nem volt vele semmi komoly baj – legalábbis ekkor még úgy tűnt. Csak éppen látszott rajta, hogy nincs igazán jól, és a trénere úgy gondolta, be kellene vinni az istállóba. A tréner, Vic Rail kis termetű, eszes fickó volt, ellenállhatatlan sármmal, hátrafésült, barna hajjal, aki a helyi lovastársadalomban igen jó hírnek örvendett. „Kőkemény volt, de szeretni való csirkefogó”, szól róla az egyik vélemény. Volt, aki nem kedvelte, de senki sem vonta kétségbe, hogy ért a lovakhoz.
Rail barátnője, Lisa Symons ment el a lószállítóval Drama Seriesért. A kancának nem akarózott megmozdulnia. Úgy tűnt, fáj a lába. Duzzanatok voltak az ajkai körül, a szemhéjain és az állán. Miután visszavitték Rail szerény hendrai istállójába, Drama Series igen erősen verejtékezett, és a mozdulatai lassúak voltak. Remélve, hogy sikerül egy kicsit megerősíteni és megmenteni a csikóját, Rail megpróbált némi melasszal kevert reszelt répát lenyomni a torkán, de a kanca nem volt hajlandó lenyelni az ételt.
Vic Rail ezután megmosta a kezét és a karját, bár utólag valószínűnek tűnik, hogy nem elég alaposan.
Ez 1994. szeptember 7-én történt, egy szerdai napon. Rail felhívta az állatorvosát, egy magas és komoly természetű, Peter Reid nevű embert, aki eljött, és megvizsgálta a kancát. Drama Series ekkor már a betonblokkokból épült, homokos padlójú istállóban, a saját állásában volt, a többi ló között. Dr. Reid nem látta, hogy az orra vagy a szeme váladékozna, és fájdalomra utaló jeleket sem észlelt nála, de a kanca csak árnyéka volt korábbi, életerős önmagának. „Depressziós” – jelentette ki, ami itt (az állatorvosi szakzsargonban) nem lelki, hanem testi állapotot jelentett. A testhőmérséklete és a szívritmusa egyaránt magas volt. Az arcán duzzanatokat vett észre. Kinyitotta az állat száját is, hogy megvizsgálja az ínyét, és közben feltűntek neki a répareszelék maradványai, amelyeket nem tudott vagy nem akart lenyelni. Reid antibiotikum- és fájdalomcsillapító injekciót adott neki, és hazament. Másnap hajnali négykor megszólalt a telefonja. Drama Series kijutott az állásából, az udvaron összerogyott, és haldokolt.
Azonnal odasietett, de a kanca már halott volt, mire megérkezett. Gyors és csúf halála volt. Az állapota rosszabbodásával egyre nyugtalanabb lett, kihasználta, hogy kinyitották az állása ajtaját, és kibotorkált. Többször is elesett, csontig felhasítva a lábát, de mindig felállt, aztán az udvaron megint összerogyott. Egy lovász a saját érdekében megpróbálta a földön tartani, de kétségbeesetten kiszabadította magát, nekiment egy téglarakásnak, végül a lovásznak és Railnek egyesült erővel sikerült a földön tartaniuk. A tréner a kezével törölte le a kanca orráról a habos váladékot, hogy segítsen neki lélegezni, közvetlenül azelőtt, hogy kimúlt volna. Reid megvizsgálta a tetemet, és észrevette az orrlyukaknál még mindig ott levő, átlátszó habot, de nem végzett boncolást: Vic Rail nem engedhette meg magának, hogy ennyire kíváncsi legyen, azt pedig senki sem látta előre, hogy egy olyan egészségügyi vészhelyzet felbukkanása ez, amelyben a legapróbb adat is kincset ér majd. Drama Series tetemét minden cécó nélkül kocsira rakta a szokásos fuvarozó, és elvitte arra a szemétdombra, ahová a halott brisbane-i lovak kerülni szoktak.
A halála oka bizonytalan maradt. Talán kígyó marta meg? Vagy valamilyen mérgező növényt evett a bozótos, elhanyagolt legelőn?
Ezek a feltevések egy csapásra tévesnek bizonyultak tizenhárom nappal később, amikor az istállótársai is kezdtek megbetegedni. Úgy pusztultak el, mint a sorban ledőlő dominók. Nem kígyómarás volt ez és nem is mérgező táplálék. Fertőző betegségnek kellett lennie.
A többi lónál lázat, légúti problémákat, bevérzett szemeket, görcsöket és esetlenséget észleltek; némelyikük orrlyukaiból és szájából véres hab bugyogott elő; voltak közöttük olyanok is, amelyeknek felduzzadt a pofája. Reid megfigyelte, hogy egyikük kétségbeesetten öblögeti a száját egy vödör vízben. Egy másik a betonfalhoz verte a fejét, mintha eszét vesztette volna. Reid és mások hősies erőfeszítései ellenére a következő néhány napban még tizenkét állat múlt ki: vagy szörnyű kínok közt haltak meg, vagy inkább elaltatták őket. Az állatorvos később azt mondta, hogy „a sebesség volt a hihetetlen, amivel ez végigment azokon a lovakon”, de ebben a korai szakaszban még senki sem azonosította azt az „ezt”. Valami végigment a lovakon. A válság tetőzésekor alig tizenkét óra alatt hét ló ment el, vagy kínlódva, vagy kényszerű eutanáziával. Hét ló tizenkét óra alatt – ez még egy sokat látott állatorvos számára is vérfürdő. Egyikük, a Celestial Charm nevű kanca olyan elkeseredetten kapálózott és zihált, hogy Reid nem tudott elég közel kerülni hozzá a kegyeleminjekcióval. Egy másik lovat, egy ötéves heréltet Rail istállójából egy északon lévő pihenőkarámba küldtek; a megérkezésekor már beteg volt, és hamarosan el is kellett altatni. Az ottani állatorvos felboncolta, és a szerveiben rengeteg vérzést talált. Hendrában pedig a Rail telepével szomszédos istállóban is volt egy herélt, amely hasonló tünetekkel betegedett meg, és amelynél végül szintén eutanáziára volt szükség.
Mi okozta ezt a döbbenetes pusztulást? Hogyan terjedt egyik lóról a másikra vagy hogyan jutott el egyszerre ilyen sokukhoz? Az egyik lehetőség az volt, hogy a takarmányba mérgező anyag keveredett. Vagy talán szándékosan hozzáadott méreg. De Reid azon is elgondolkozott, hogy nem lehet-e valamilyen egzotikus vírus műve, például azé, amelyik az afrikai lópestist (African horse sickness, AHS) okozza – ezt a betegséget az Afrika Szaharától délre eső területein élő vérszívó törpeszúnyogok terjesztik. Az AHS-vírus a lovak mellett a szamarakat, öszvéreket és zebrákat is megbetegíti, de Ausztráliában még soha nem számoltak be az előfordulásáról, és közvetlen módon, lóról lóra nem is terjed. Ráadásul a betegségeket terjesztő törpeszúnyogok Queensland környékén, a jellemzően hűvös szeptemberben már nem is szoktak csípni. Az AHS tehát nem volt igazán jó gyanúsított. Akkor talán egy másik különös kórokozóról volt szó?
„Soha nem láttam még vírust ehhez hasonló tüneteket okozni” – mondta Reid.
Mindig is visszafogottan nyilatkozott, úgy fogalmazott, hogy „eléggé traumatikus időszak” volt. Folytatta a szenvedő állatok kezelését azzal, ami a rendelkezésére állt, és úgy, ahogy a nem egyértelmű diagnózis alapján tudta, antibiotikumokkal, folyadékpótlással, sokkoldó szerekkel.
Közben Vic Rail is megbetegedett. És a lovász is. Eleinte influenzának tűnt, súlyos influenzának. Rail kórházba került, ahol az állapota tovább romlott, és az intenzív osztályon töltött egy hét után meghalt. A szervei felmondták a szolgálatot, és nem tudott lélegezni. A boncolásnál kiderült, hogy a tüdeje megtelt vérrel és más folyadékokkal, az elektronmikroszkópos vizsgálat során pedig valamiféle vírust is találtak benne. A lovász, egy Ray Unwin nevű, nagyszívű férfi otthon heverte ki a betegséget, és felépült. Peter Reidnek viszont, aki ugyanazokkal a lovakkal foglalkozott és ugyanúgy érintkezett a véres habbal, kutya baja sem lett. Ő és Unwin maguk mesélték el nekem a történetüket, amikor évekkel később Hendrában járva néhány telefonhívás segítségével megtaláltam őket.
A fenti részletet David Quammen: Gazdaváltás – Állatról emberre terjedő vírusok című könyvéből Sóskuthy György fordításában közöltük.