Mivel a túlságosan is gyakran csalódást keltő remake-ek és rebootok korát éljük, legalábbis ami a tömegkultúrát illeti, még Quentin Tarantino filmjeinek lelkes fogyasztójaként is óvatos kételyek támadtak bennem, amikor úgy egy éve bejelentették, hogy napjaink egyik legnagyobb hatású kultrendezője prózai formában tervezi újragondolni legutóbbi, két Oscar-díjat nyert sikerfilmjét, és azonos címmel könyvet ír, a Volt egyszer egy Hollywoodot. A feldolgozás köztudottan kockázatos műfaj, pláne, ha egyúttal médiumváltást is jelent (ez rendszerint könyvről a filmvászonra, ritkább esetben fordítva történik), amennyiben pedig egy szerző mindezt azzal tetézi, hogy nem átallja saját korábbi munkáját adaptálni – az már végképp gyanús, még egy ilyen kaliberű alkotótól is, mint Tarantino.
A végeredmény azonban szerencsésen rácáfolt előzetes aggodalmaimra.
„Örülünk, Vincent?!” Örülünk.
Turi Márton írása a Nyugati tér blognak
A szóban forgó Tarantino-mozihoz hasonlóan a Volt egyszer egy Hollywood című regény is a ’60-as évek végének részletgazdag, erősen nosztalgikus színezetű tablója, betekintés az Egyesült Államok popkulturális héroszait és mítoszait termelő Hollywood működésébe, a díszletek mögött zajló drámákba és konfliktusokba. Dúl a vietnami háború, virágoznak a hippimozgalmak, az aranykorán túljutott amerikai álomgyár átmeneti szakaszát éli: a fiatalok ízlésének már egyre kevésbé felelnek meg a régi macsó filmcsillagok. Ezt a leáldozóban lévő „old school”-érát, az elkerülhetetlen változás keltette identitáskrízist személyesíti meg Rick Dalton (filmes avatarja: Leonardo DiCaprio); az egykoron sikeres tévészínész, akinek már be kell érnie a westernsorozatok epizódhaknijaival, hogy a kudarcra ítélt ügyeletes rosszfiút eljátssza. Kaszkadőre, mindenese és hű cimborája, Cliff Booth (Brad Pitt) kíséretében sodródik forgatásról forgatásra, miközben egyre mélyebbre süllyed az alkoholizmusba és a depresszióba. És ezzel egy időben Rick szomszédjába költözik az új hollywoodi generáció aktuális sztárpárja, Roman Polanski és Sharon Tate (Margot Robbie), a háttérben pedig már készülődik véres belépőjére a Manson család…
Tarantino saját bevallása szerint közel öt évig írta leendő filmjének történetét, méghozzá eredetileg nem forgatókönyv, hanem (az önadaptálás újabb csavarjaként) regény formájában. Egy ilyen hosszasan érlelt szkriptből értelemszerűen számos ötlet nem férhetett bele a mozikba került (így is csaknem háromórás) végeredménybe: tudhatóan teljes jelenetek véreztek el a vágószobában. Ennek megfelelően a Volt egyszer egy… Hollywood könyvváltozata tekinthető a film kimaradt szegmensekkel kiegészített „rendezői/bővített változatának”, ami már önmagában is izgalmassá teheti a regényt még a Tarantino munkásságát betéve ismerők számára is.
Mindazonáltal nem kell túl messzire merészkednünk a szövegben ahhoz, hogy az olvasó gyanakodni kezdjen: ennél valamivel többről lehet itt szó, egy más irányok és dramaturgiai súlypontok mentén kibontakozó elbeszélésről. Ennek egyik legfeltűnőbb példája, hogy a mozifilm feledhetetlen fináléja (a Polanski-rezidencia helyett végül Rick otthonába betörő Charles Manson-fanatikusokkal) a regényben nem játszik meghatározó szerepet – ez a Becstelen brigantyk Hitler-likvidáló nagyjelenetét idéző, „Mi lett volna, ha…?”-típusú fordulat a könyv negyedénél kerül említésre, már-már tüntetően csupán csak néhány mondatba sűrítve. Hiába, profi szerzővel van dolgunk, aki pontosan tudja, hogy egy ilyen radikális húzás másodjára már nem ütne akkorát.
A hangsúly a könyvben elsősorban a központi karakterek háttértörténetének elmélyítésén van – különösen jól megfigyelhető ez a szándék Cliff Booth esetében, akit a kötet lényegében főszereplővé léptet elő. Egyebek mellett megismerjük világháborús veterán múltját (kikacsintás a Becstelen brigantyk Brad Pitt alakította Aldo Raine főhadnagyára), megtudjuk, miként tett szert imádott és vérszomjas pitbulljára, mi több, még az is kiderül, hogy a filmmel szemben hősünk nem „csupán” egy gyilkosságot úszott meg… Ez utóbbi cselekményszálhoz kapcsolódik a regény egy igen emlékezetes (és valamelyest a Tiszta románc szicíliai maffiózókat felvonultató elhíresült jelenetét felelevenítő) része, amelyben a hidegvérű Cliff néhány elbizakodott gengszterrel konfrontálódik egy pizzázóban („Uraim, jól sejtem, hogy önök olasz felmenőkkel bírnak?”).
Míg a film történései szinte mindvégig a három központi karakter (Rick, Cliff és Sharon) köré szerveződtek, a könyv még néhány mellékszereplőnek is külön fejezetet szentel. Kétségkívül a regény egyik csúcspontja a Manson család egyik tagjára fókuszáló epizód, amelyben a fiatal lány egy bizarr (és mintegy a Cielo Drive-i mészárlást előrevetítő) beavatási szertartás keretében meztelenül, piros villanykörtével a szájában kúszik be egy idős házaspár hálószobájába – Stephen King tollára méltóan borzongató, mesterien kidolgozott jelenet.
Ki hitte volna: egy világszerte elismert rendező, aki kétszer is megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart (nála többször ez eddig csak Woody Allennek sikerült), regényírónak sem utolsó! Kifejezetten gördülékeny és letisztult, a ponyvaregények stiláris kliséit helyenként vállaltan imitáló (és nem mellesleg Sepsi László értő, ihletett tolmácsolásában megszólaló) szöveggel van dolgunk, amelyben hiánytalanul megtalálható minden, amire csak filmjei alapján Tarantinótól számíthatunk: biztos kézzel megkomponált, magával ragadó párbeszédek – személyes kedvencem egy komikusan egyoldalú színész-rendező disputa Shakespeare-ről („Mi a frász az az avoni hattyú?, gondolja Rick.”) –; szórakoztató és szabadszájú ad hoc eszmefuttatások – például egy rövid értekezés a párizsi stricik kimerítő munkaköri kötelességeiről („Egy igazi maqnek nem jár kúrásmentes hétvége.”) –; az erőszak szándékoltan abszurditásig fokozott, fekete humorba torkolló kitörései („A parti őrök próbálkozása során, hogy elszállítsák Billie-t a hajóról a kikötőbe és a várakozó betegszállítóba… az asszony szétesett. Sajnálatos.”); de még a szintén rendezői védjegynek számító „öncameók” prózai megfelelői sem hiányoznak (Tarantino két helyen is beleírja magát művébe).
Már a Volt egyszer egy… Hollywood is egy nagyszabású, számtalan utalást felvonultató metakommentár volt a filmiparról, ám Tarantino regényében még ennél is messzebbre kalandozik Hollywood szerteágazó legendáriumában. Mániákus igyekezettel gyűjti egybe és olvasztja fiktív világába a filmtörténet (esetenként már-már elfeledett) relikviáit – ám az igazi bravúr mégis abban rejlik, hogy a megannyi színész és rendező, film és sorozat emlegetésétől mégsem támad olyan érzésünk, hogy egy kizárólag bennfenteseknek szóló filmlexikont tartunk a kezünkben. Mert legyen szó akár egy futó anekdotáról a Rosemary gyermeke apropóján, vagy éppen egy hosszabb értekezésről Kuroszava Akira munkássága kapcsán, ezeken a filmtörténeti kitérőkön még a laikus érdeklődőt is átsegítheti Tarantino lendületes stílusa és történetvezetése, valamint mindvégig kiérződő rajongói lelkesültsége, aminek nehéz nem hatása alá kerülni.
Mert túl minden identitászavaros és neurotikus szereplőn, túl minden kompromisszumokra fittyet hányó lazaságon, végső soron valahol erről szól ez az egész: a filmek feltétlen szeretetéről. Nem véletlen talán, hogy a regény egy szerzői ars poeticának is beillő kinyilatkoztatással zárul a színészet, illetve nagy általánosságban a művészet nyújtotta triviálisnak tetsző, mégis gyakran szem elől tévesztett örömökről – arról, hogy a fantázia és a kreativitás szabadjátéka révén átélhetjük: világunk valami más, valami izgalmasabb is lehet, mint amilyennek adatott. És ennek megtapasztalásához nem is kívánhatnánk jobb partnert Quentin Tarantinónál – úgy is mint filmrendező, és immáron úgy is mint regényíró.