A Loksi című albumra jól emlékszem kiskamasz koromból. A szemben lévő épületben lakott a legjobb haverom, akinek a bátyja nem sokkal érettségi után Nyugatra távozott, hátrahagyva egy csomó lemezt. Nekünk akkoriban nem volt lemezjátszónk, helyesebben, amit a szüleim a Szovjetunióból hoztak, bekrepált, és KGST ide vagy oda, nem lehetett hozzá alkatrészt kapni. Úgyhogy átjártam a cimborámhoz zenét hallgatni. Megvolt náluk az LGT dupla albuma is, föl is tettük jó párszor a recsegő hangfalú Tesla tányérjára. A vékony panelfalaknak köszönhetően a szomszédok is hallhatták, ahogy bömböltettük az Embertelen dalt, és együtt énekeltük Presserékkel, hogy „ilyen a, ilyen a boksz”. Közben talán bunyóztunk is egy kicsit.
Benedek Szabolcs írása a Nyugati tér blognak
Presser Gábor önéletrajza második felének számomra egyik legemlékezetesebb epizódja arról szól, hogyan született meg a Loksi, és miként lehetett belőle dupla nagylemez. Amihez ki kellett cselezni az egész rendszert, a dalszövegek előzetes engedélyeztetésével, stúdióidővel, na és persze a hazai popipar két megúszhatatlan figurájával, Bors Jenővel és a könyvben Doktorúrként emlegetett Erdős Péterrel egyetemben. Az meg már hab a tortán, hogy a rádióban barna ragasztószalaggal akadályozták meg a két korong közül az egyik lejátszását, ha már a hanglemezgyárban slampos volt a cenzúra. Nem akarom teljesen elspoilerezni, maradjunk annyiban, hogy korjellemző és kórtünet. Csakúgy, mint a kötetben sorakozó sztorik nagyjából mindegyike.
Igazából nehéz leget választani. Például a Kossuth-díj átvételének kacagtató krónikája is legalább ennyire jó. Vagy a ballada a leszakadt autósülésről. Az, hogy Presser nemcsak az elmúlt több mint fél évszázad magyar zenei életének meghatározó alakja, hanem kiválóan is ír, már az önéletrajz tavaly megjelent első feléből is kiderül. A most napvilágot látott könyv a fülszöveg szerint nem második kötet, hanem az előző második fele: az van benne, ami a korábbiból idő és hely hiányában kimaradt. Szerzője ezúttal is hatalmas lendülettel és kifogyhatatlan sziporkákkkal mesél. A történetek – amelyek mellé a zenész szakmára vonatkozó háttérismeretekből és életvezetési töprengésekből is ízelítőt kapunk – most se időrendben, hanem szabad asszociációkként követik egymást. Úgy, ahogy sztorizni szokás: az egyikről beugrik a másik, amarról meg egy harmadik dolog jut az eszünkbe. Az egyik fejezetben még elbeszélő-főhősünkért izgulunk az érettségi miatt, egy másikban a Rottenbiller utcai stúdióban tologatjuk a keverőpult gombjait az LGT tagjaival, a harmadikban kubai turnén veszünk részt, esetleg beülünk egy ORI-vizsgára. Közben a Pestre ruccanó Ringo Starr hosszúra eresztett szakállát rázza a vadkeleti szél, Hobo pedig mezítláb táncol, majd szálkákat kell a talpából kiszedegetni.
A sokszínű kavalkádban számtalan szereplő adja egymásnak a kilincset. A Kölcsey Gimnáziumtól, illetve az Omegától, a Scampolótól és az LGT-től kezdve az átkos rendszer ma már burleszkbe illő, annak idején azonban nagyon is komolyan gondolt pitiánerkedésein át eljutunk a félig maszkos raktárkoncert jelentette közelmúltig. Ebben a kötetben az előzőhez képest valamivel több sztori van a rendszerváltás utáni időkből. Amit csak azért sajnálhatunk, mert ez egyúttal azt is jelenti, hogy itt véget ér a lazán kezelt idővonal. Pedig milyen jó belefeledkezni Pici bácsi újabb meséibe! Nem mellesleg a képanyag ezúttal is ugyancsak remek, a QR-kódok pedig virtuális élményeket is hozzátesznek az olvasáshoz.