Ha évekkel ezelőtt Ferrante-rajongóként és fordítóként lehetőségem lett volna Ferrantéról írni, bizonyára ott munkált volna bennem a kisördög, hogy egy szépívű védőbeszéddel levegyem a lábukról a fanyalgókat és meggyőzzem őket: megéri Ferrantéval együtt lógni, jó a csapat, kiváló a buli. Hogy most nem teszem, az éppenséggel az ő szövegeinek köszönhető: már nem akarom magamat mindenáron olyan kihívások elé állítani, amelyeknek bizonytalan kimenetele rengeteg, ha nem is nélkülözhetetlen, de okosan adagolandó energiát vonna el. Akkor sem tennék ilyet, ha büszkeséggel töltene el a feltételezett védőbeszéd retorikai és stiláris színvonala. És végül: főként azért nem tenném, mert nem gondolom már, hogy a szövegek rám gyakorolt hatásán túl, amelynek előfeltétele a szöveggel való fordítói párbeszéd, dolgom lenne a szerzővel. Legalábbis nem úgy, mint évekkel ezelőtt.
Király Kinga Júlia írása a Nyugati tér blognak
Erre a változásra a napokban figyeltem fel. Nem tudom, egészen pontosan mikor kezdődött és hogyan ment végbe bennem, mindössze sejteni vélem, mi indította el a folyamatot. Az egyik kiváltó ok kétségtelenül Ferrante Marina Abramoviccsal folytatott levelezése volt, amelyet a The Financial Times adott közre szeptember végén, és amelyben Elena Ferrante olyan testi tapasztalatoknak ad hangot a rá jellemző enigmatikus formában, amelyek belőlem egy csapásra kioltották a testről való gondolkodás kényszerét, noha a testbe zártság magyarázatára tett kísérletek éveken át fogva tartottak. A kifelé és befelé figyelés zajos ütközetét, a kamaszos, már-már neurotikus perspektívaváltást, ami a világban levés bizonytalanságát – én vagyok-e a világban, vagy a világ énbennem – sikerült egyetlen gondolatkísérletbe sűrítenie, mely a felnőtté válás évtizedeinek pregnáns összefoglalójaként is értelmezhető. „Úgy éreztem magam, mint egy kusza, kibogozhatatlan csomó, amely alkalmatlan arra, hogy a világ színe előtt mutatkozzék – írja Abramovicsnak. Ám az írni akarás mögött gőg is bujkált, mintha az egész világot akarnám magamba zárni. Ugyanakkor félszeg énemet az írás pillanatától radikálisan leválasztva, a testemet kikapcsolva, megtaláltam annak módját is, hogy élhető legyen az életem.”
A másik változást előidéző ok kétségtelenül a Véletlen találatok fordítása volt. Az ötvenegy tárcát tartalmazó kötetet előbújásként olvastam, noha fordítás közben kínosan ügyeltem arra, hogy saját olvasatomat ne erőltessem másra. De ettől még előbújás maradt, amelynek során a szerző témáról témára fedi fel kilétét az olvasó előtt. Eleinte csak kérdez: fel lehet-e idézni pontosan az első alkalmak emlékét?, le lehet-e győzni a zsigeri iszonyatot és rettegést? –, később személyes emlékeit idézi fel az anyaságával, függőségeivel, káros szenvedélyeivel és életviteli szokásaival kapcsolatban, amik közé be-be ékelődnek – régi és új fénytörésben – azok a témák, amelyekkel a regényeiben is foglalkozik. Ezekben a válaszkeresésekben nem titkolja nemtudását és bizonytalanságát. Hosszan elidőzik például az írásjelek felett. Szüksége van-e egy szövegnek a felkiáltójelre, ami az alá-fölé rendelő viszonyok égbekiáltó bizonyítéka, megéri-e az olvasót a magakelletés vagy az elhallgatás kajánságának hárompontjával manipulálni. Vajon a növények, amelyeket az ártatlanság és kiszolgáltatottság metaforáiként tartunk számon, nem rendelkeznek-e erőszakos vonásokkal, nem bosszulják-e meg, amikor óvatlanul magukra hagyjuk őket. Elvárhatjuk-e az utánunk következő generációtól, hogy az előző nemzedékek tapasztalatai alapján alakítsák a jövőt, amelynek mi nem leszünk a részesei. Létezik-e közös akarat, és ha igen, van-e mindannyiunk által elfogadható módja a klímaváltozás megakadályozásának, ami nem pusztán az évszakok megszokott ciklusát zilálja szét, de elsatírozza egy gyors, nyári zápor vagy a nyári szünet szépségének gyermekkori emlékeit is? Témák, melyekről szívesen beszélgetnék vele.
Ám amíg korábban egy konferenciaterem zsúfolt büféasztalánál, kávés termoszok mellett képzeltem el a találkozásunkat, most leginkább egy római trattoria teraszán. Proseccót innánk, én mindenképpen, keveset beszélnénk, legfeljebb időnként egymásra néznénk, ha kiszúrnánk egy-egy érdekesebb alakot vagy történést a gomolygó embertömegben, amely szétnyílik hirtelen, és felnyomul az utca egyik és másik oldalán található trattoriák teraszaira. A sampietrinók (macskakövek) fényesen csillognának, mint eső előtt és után. Aztán valami esetlen pillanatban, másmilyen szavakkal, mint amilyenekkel napokig – olykor a tükör előtt gyakorolva – terveztem, megköszönném neki, hogy így vagy úgy, szerepet játszott énem mindezidáig gyenge, épp ezért harsány részének megszelídítésében.
November vége van, kánikula, ingre vetkőzve próbálom összefésülni a gondolataimat egy római trattoriában, holott az időjárási előrejelzések szerint zuhognia kellene – mint minden évben ilyen tájtól februárig, szüntelenül. Kérek két proseccót, és írni kezdem majdnem ugyanezeket a sorokat. Az emberek átgomolyognak, mint a pára, az utcákon. Esni fog végre, a bougainvilleák levetik megfakult vörös-liláikat, kiszámítható lesz újra a természet, fenntartható az évszakok ciklikussága és minden a helyére kerül.