A méltóságot adó szeretet regénye


Megjelenésekor szinte egy levegővel, lázasan olvastam végig a Shuggie Baint, késő este azt mondogattam, csak még egy fejezetet, utána tényleg leteszem, de nem sikerült. Mintha egy autóbalesetet néztem volna lassított felvételen, egy dacos, esendő alkoholista nő, egy anya széthullásának történetét, ami nem azért nem eresztett, mert ne tudtam volna, merre tart, hanem azért, mert minden lépését előre tudtam. Az első oldalak vészt jósló feszültsége fokozatosan zárult rám, a karizmatikus prolinőn egyre inkább úgy lifegtek a túlméretezett álmok, mint egy levetett kabát. A tökéletes mosoly érdekében kihúzatott fogak, a lopott kerti virágok, a gyerekek kijavított akcentusa, a katalógusból hitelre vett ruhák, a társadalom széttépett védőhálóján kicsúszó szívós, konok, megtört emberek. Ha visszagondolok erre az első találkozásra, mégsem a tragédia jut eszembe.

Vonnák Diána írása a Nyugati tér blognak

A Shuggie Bain egy meleg kisfiú felnövésének története a térdre kényszerített Glasgow-ban, ahol bezárnak a gyárak és a bányák. Egy egész generáció marad munka és jövőkép nélkül, az addigi minták használhatatlanok, új életmodelleket még nem talált ki senki. Ebbe a kegyetlen, segélyen tengődő világba születik az érzékeny, beilleszkedni nem tudó Shuggie. A történet hurkot ír le, akkor találkozunk Shuggie-val, mikor már egyedül, a korát elhazudva igyekszik helytállni, visszaugrunk a születéséhez, és epizódról epizódra haladva érünk vissza az esti iskola, a kifőzdés munka, és az egyetemről szőtt álmok jelenébe.

Douglas Stuart megtévesztően egyszerű nyelven és eszköztárral mesél: kísérletezés, értelmező passzusok, nyelvi rafinériák nélkül. Az ember azt hinné, egyszerű a képlet, a harmadik személyű narrátor váltott fókusszal hol Shuggie-ra, hol a többi családtagra koncentrál. A zárkózott báty, Leek, a taxisofőr apa, Shug, és a mindenki másnál többször és közelebbről figyelt vergődő, alkoholista anya, Agnes életének majdnem két évtizedét beszéli el a történet, a fesztelen, nyugodt, glasgow-i munkásvilág nyelvét használó narrátor hangján.  

Bár a címadó Shuggie mindig jelen van, sokszor éreztem, hogy a könyv kimondatlan főhőse Agnes. Az ő kálváriája az a tengely, amely körül a család minden tagjának élete megfordul, az ő kitörési kísérletei mentén lesz ideiglenesen béke, a bukásai mentén egyre sötétebb pokol. Mégsem Agnes Bain a könyv címe, és hogy miért nem, az visszavisz minket a narrátor szólamához.


Ha közelebbről szemléljük, a nyugodt, szenvtelen narrátor egyáltalán nem az, aminek látszik. Ahogy Agnes és Shuggie kálváriáját lerészegedéstől segélyért sorakozásig, Anonim Alkoholistáktól dacos magassarkú-kopogásig követjük, lassan feltűnik, hogy sosem úgy mesél Agnesről, ahogy egy külső szem látná. Mikor Agnes a  hibátlan műfogsorával, keményre lakkozott hajával az ’50-es ’60-as évek szexszimbólumához, Elizabeth Taylorhoz próbál hasonlítani, soha nem a kettejük közötti szakadékot mutatja meg a könyv. Mikor végigsétál az utcán, alig sejtjük, mennyire szánakozva nézik a szomszédok,  azt látjuk, ahogyan ő látja saját magát, konok tagadással, makacs reménnyel: egy tragikus sorsú, többre hivatott, gyönyörű nő kopog végig a lepusztult lakótelepen. Úgy látjuk, ahogy Agnes látja magát, mert Shuggie így látja Agnest. Azért így látja, mert szereti. A gyerekszempár ezzel a radikális empátiával önkéntelenül is egy varázsvilágot von Agnes köré, azzal óvja az anyját, hogy közreműködik a valóság átrajzolásában. A nyomasztó, kilátástalan világot ez a hazudni, világot teremteni képes, a kegyeletet súroló szeretet teszi belakhatóvá és elviselhetővé mindkettőjük számára.

Van azonban egy fonákja is a kisgyerek önkéntelen törekvésének, hogy az anyja szemével lásson, és ezzel a fantáziával mindkettőjüket távol tartsa a ténylegesen létező világ borzalmától. Shuggie ebben a búrában ugyanolyan magányos, mint az anyja, és ugyanúgy el van zárva másoktól. Ennek a szeretetnek nincs jövője, nem engedné felnőni, a saját életét felépíteni. Ha Shuggie nem tanulja meg kívülről nézni az anyját, örökre ebben a méltóságot hallucináló világban marad, miközben a család összes többi tagja menti a bőrét, és eltűnik a színről.

Innen nézve a Shuggie Bain finoman megrajzolt felnövés-történet: az a narrátor egyre többször veszi észre Agnes arcán az elpattant hajszálereket, a nevetséges sminket, a kudarc nyomait. Ahogy kisfiúból kamasszá érik, Shuggie megtanulja kívülről látni az anyját, fokozatosan beletörődik abba, hogy csak akkor mentheti meg magát a jövőtlenségtől, ha határokat húz. Ha gyengül az a feltétel nélküli szeretet, a radikális empátia, ami Agnest ugyan méltósággal ruházta fel, de Shuggie-t bebörtönzi.  

A Shuggie Bain bevallottan önéletrajzi regény, és ha erre gondolunk, könnyen megérthetjük a narráció kulcsát. Douglas Stuart saját szabadulásának történetét meséli el, narrátora mindentudó, szenvtelen álcájú alteregó, aki a kálvária túloldaláról beszél, a felnőtt ember szemszögéből, aki meghozta azt az áldozatot, hogy a saját érdekében eltávolodott az anyjától, de tisztában van vele, mekkora ajándékot adott neki az időszak, ameddig képes volt kitartani mellette.