Jövőre jön a Bukolikatájban, Borbély Szilárd posztumusz verseskötete


Ma lenne 58 éves Borbély Szilárd (1963. november 1.–2014. február 19.) író, irodalomtörténész.

A szerző életművét 2021 februárja óta a Jelenkor Kiadó gondozza. A sorozat első köteteként a Nincstelenek (2013) című regény látott napvilágot, majd júniusban megjelent a Borbély Szilárd hagyatékából származó szöveg, a Kafka fia, amely egy befejezetlenül maradt regény (a kötet júniusi bemutatóját itt nézhetitek meg).

2022-ben verseskötetekkel bővül a szerzői életműsorozat.

„A Nincsteleneken, vagyis sokáig a Már elment a Mesijás? című szövegen dolgoztam édesapám halála, 2006 óta, hol csak fejben, hol gépen és papíron is. A Nincstelenek címet Németh Gábornak köszönhetem, hálás vagyok érte. Egyébként mindig versszövegen töröm a fejem és versnyelveken. 2009 óta hosszúverseken dolgozom leginkább, Bukolikatájban (Idÿllek) munkacímmel” – nyilatkozta 2013. júniusában Borbély Szilárd a Bárka folyóiratnak. Ezzel a címmel jelenik meg a posztumuszkötet februárban. Borbély Szilárd 2013-ban állította össze az anyagot a 2010 után keletkezett verseiből, melyek a Nincstelenek című regényben megteremtett világot az antik mítoszok alakjaival benépesítve jelenítik meg. Emberi és isteni sorsok szenvedéstörténetei olvasódnak egymásra ezekben a megrendítő és provokatív idillekben. A Bukolikatájban egy jelentős költői életmű súlyos záróköve.

„Ma szívszorongva ébredtem megint. Ahogy már
évek óta szoktam. Mint aki tengermélyből bukkan
fel lihegve. Légszomj és pánik, a fulladás görcse és az
agyi oxigénhiány miatt a súlytalan halál kerülgeti.
Mellén a hatalmas víztömeg. Tüdejében a légszomj.
És csupa félelem a lelke.”
Borbély Szilárd: Próteusz a pszichiátrián (részlet)

A Borbély Szilárd-életműsorozat borító- és könyvtervét Tillai Tamás tervezte Rozsda Endre festményeinek felhasználásával. A Halotti Pompa borítóján a Haláltánc, a Bukolikatájban borítóján a Tekintet, a Nincstelenek borítóján a festőművésznek A tekintet, a Kafka fia borítóján pedig a Szilánkjaim című alkotása látható

„Mikor az Éj Fénnyé válik,
És mögötte valami
Allegória világlik:
Nincsenek már szavai.”
Borbély Szilárd: A helyek szekvenciája (részlet)

Júniusban újra kiadja a Jelenkor a Halotti Pompa című könyvet, mely Borbély Szilárd 2004-ben megjelent, majd 2006-ban új ciklussal kiegészült verseskötete, mely monumentális gyászbeszéd és rendkívüli lírai teljesítmény, az elmúlt évtizedek magyar költészetének legkiemelkedőbb művei közé tartozik. Az életműsorozatban a könyv negyedik kiadása jelenik meg.

„A szüleimet ért rablógyilkosság után minden elbizonytalanodott, azok az összefüggések, amelyek addig úgy tűntek, hogy valamiképpen kezdenek rendben lenni, hirtelen felborultak, és eltűnt mindennek az alapja. (…) Amikor ezeket a verseket írni kezdtem, akkor mindezen már valamennyire túl voltam, azt gondolom. De mint vallásosnak nevelt ember jó sokáig spekuláltam azon, hogyan is vannak a dolgok. (…) És eközben történt, hogy irodalomtörténészi munkám során rábukkantam valamiféle szövegekre, amelyek a halálról és a gyászról, ezekről a belső történésekről, a meghalás művészetéről, a halott és a lélek elbúcsúztatásának a nagy rituáléjáról beszéltek. És ezek nagyon szép és mély tudást csillantottak föl, amiről én addig keveset tudtam, mert nem kellett ismernem azokat az érzelmeket, amelyek átjárhatták ezeket a szövegeket. (…) Valahol a nyelv mélyén, a nyelvről vagy a kultúráról való fogalmaink mélyén ott van ez a hatalmas alak, ez a Krisztus- vagy Messiás-figura. Akiről már nem nagyon beszélünk. Mára valahogy az emberek tudatából kiúszott az, amit ezek a középkori, barokk szövegek tudnak, hogy a Krisztuson keresztül való kommunikáció a Mindenséggel folytatott beszédnek a nyelve” – részlet egy 2005. augusztus 25-i szigligeti JAK-táboros beszélgetésből.

Az itt következő verset is olvashatjátok majd a februárban megjelenő Bukolikatájban című kötetben.

Borbély Szilárd: Bécsikék legyek

1
Minden munkát, mintha összebeszéltek volna
az istenek, egyszerre végeztek. Az udvar elseprése
volt az első. Persze csak az állatok etetését
követően. Hajnali ötkor már kezdték a fürgébb
istenek. Az álmatagok, a lusták, a trehányak is
lassan előjöttek hatra, amikor megszólalt a
harang. A tapasztott falú házak meszelése is szinte
minden portán egyszerre esett meg. És minden évben
ugyanakkor indultak ki a Nagyerdőre a májusi
első meleg napok után, ha nagy eső volt, a meleg pára
kihozta, és kezdődött a törzsökgomba szedése. A régi

2
mészréteget az eső egy év alatt lekoptatta. Ekkor
jött el az ideje a megújításnak. Az első szikár
tavaszi fényes napokon a friss mész hamar száradt
és keményedett meg annyira, hogy az őszi és téli
esőt, fagyot átvészelje majd. Amikor a kiscsibéket
már a rosta alatt, hogy el ne kapdossa a héja,
a szarka, ki lehetett tenni a híg levegőre, már
nem kellett a szakajtókban tartani, vagy csak a
konyhák földjére letett rosta alatt, a leszórt
szalmán napközben, vagy hagyni szabadon, hogy
szétjárjanak kását szedegetni. Ekkor már lehetett

3
kirakni, mert a nap fénye erősíti őket, meg a csinár
az árokszélről, a tövisrakások alól szedve. A disznósól
karámja mellett sarjadt, elsőként a növények között,
amikor zöld színnel frissítette meg a kertet, nekiláttak
az istenek a meszelésnek. Az első a külső meszelés
volt. A széles fejű, hosszú nyelű égimeszelővel az
ereszig fel lehetett nyúlni. Egyszerre kellett azért
is csinálni az effélét, mert a ház hátsó falának
megfrissítéséhez a szomszéddal is szóba kellett
állni. A házak hátsó fala ugyanis a mezsgyére lett
alapozva. A szomszédok pedig mindig összevesztek,
vagy legalább megnehezteltek egymásra. A tavaszi
meszelés a megbékélés ideje volt ezért. Akárcsak
a tavaszi böjt, a tisztulás része. És ekként a meszelés
is, mert a legfőbb célt, a tapasztott fal védelmét
soha nem említették, csak a megfrissülést. Mikor

4
vége volt a napokig tartó munkának, megnyugodtak,
hogy most akkor végre megint friss. A tapasztott
fal repedéseit mindig el kellett simítani, mert a
réseket a mész tömítette, a víz ellen a vályogfalat
is védte egy éven keresztül. De a télvíz idején
tavaszra a fagyok a hajszálvékonyakból gyerekujjnyi

5
vastag rések tágítottak. A tavaszi meszelés
idején mi, pulyák rohangáltunk az utcán szenes-
lapátokkal a kézben, és ekkor mindenki lószar
után kutatott. Mert a tapasztóanyag úgy lesz jó,
ha a földet és a polyvát a friss, puha zsíros
lószarral gyúrjuk össze. Selymes érzés volt
ez az agyagos föld, meg a polyva és a lószar
keveréke. A réseket eltüntette, de a földes
konyha kopott felszínét is ezzel húztuk át.
Ez volt a mázolás, mert a kéreg, a máz kellett,
hogy majd egy éven át könnyen lehessen seperni
fel a ciruseprűvel, meg hogy az elcsöpögő víz
se csináljon sárt. Mert ha megszáradt, kemény
védőréteget képzett rajta. De előtte mindent

6
ki kellett vinni. Az udvarra ilyenkor költözött
ki a ház. Sütötte a nap a mindig nyirkos
bútorokat meg a rongypokrócot, a penészes
ládát meg a dunnát. De az utolsó munka volt
a legszebb. Amikor a ház alját körben fél méter
magasan kékkel húztuk fel, azzal a szép vakító
kékkel, amit urason csak bécsikéknek

7
mondtak az istenek. És ettől a házak, mint
a mesében, varázsütésre átváltoztak. Mintha
lebegtek volna a nagy ritkán kiszáradó sárban,
amibe ragadt bele ott minden, állat és ember.
Ahogy a levesestányérba áztatott légypapír
levébe, amit a konyhakredencre teszegettek,
és úsztak benne feketéllve legyek. És mellette is
körbe a koszos abroszra vastagon lehullva,
a lábukkal hátukon fekve kalimpáló szivárványos
potrohú legyek, lábuk néha még megrándult.

A nyitóképhez Burger Barna Borbély Szilárdról készült portréját használtuk.