Rév Fülöp története egy hagyományos lovagi történet, királylánnyal, tündérrel, kalózzal, hős vitézzel és egy kis balatoni csavarral. Jeney Zoltán első saját műve, a Rév Fülöp című balatóniai lovagregény a Kolibri Kiadónál jelent meg 2012-ben, és immár hetedik kiadásának megérkezését ünnepelhettük ezen a héten.
Az évek során trilógiává (Rév Fülöp, Rév Fülöp Fajszföldön, Rév Fülöp és Nyár Lőrinc) bővült sorozatban a középkori legendák és ősi mesefigurák a Balaton mindenkinek ismerős elemeivel keverednek, ám cseppet sem a megszokott módon. A Haránt Artúr illusztrálta történetekben lépten-nyomon kedvenc tavunkhoz köthető földrajzi nevekbe botlunk, azonban ezek nem helyszínként bukkannak fel Fülöp kalandjaiban, hanem új formában egészen új jelentéssel bíró ravasz és furmányos nyelvi leleményekként. A tördemic így lesz étel, az ederics piros virág, Gyenes és Diás vitéz testvérpár, a bézseny egy halfajta, a gulács pedig péksütemény. Egy igazi mese gyerekeknek, kamaszoknak és még a felnőtteknek is!
Balatóniában, a lovagok, fajszok és miabigyóiak földjén sötét idők járnak: Csobánc király és az egész birodalom segítségre szorul. Akarattya hercegnő tanácsait követve Rév Fülöp útra kel, és kezdetét veszi a kaland… De inkább olvassatok bele itt, a Nyugati tér blogon! A részlet végén pedig egy kis meglepetést is találtok!
Jeney Zoltán: Rév Fülöp (részlet)
ELSŐ FEJEZET
amelyben Rév Fülöp felébred,
és minden megváltozik
Balatónia tavi ország, ott terem a mormolánc és a kockafű. Nagy tó partján kicsiny falvak, apró városok láncolata, körös-körül félelmetes meredélyekkel hatalmas hegységek, rejtelmes vadonok. Az utazónak gyönyörűség, a kalandoroknak kihívás, meg persze kaland. E hatalmas birodalom ura a hatalmas Csobánc király. Hatalmas Csobánc király hatalmas palotája messze földről látszik, és messze földön híres. Eme hatalmas birodalomban élt Rév Fülöp, aki szerette a puszpángot reggelire, a tördemicet ebédre és a loncot vacsorára. De legkedvesebb eledele mindenekfelett a tördemic volt.
Fülöp, ha tehette, leginkább a szántódpusztán heverészett. Mert heverészni nagyon jó! Ha a napmelengette földhöz simulhatott a háta, ha pocakját birizgálták a szellőfodrok, ha orrára szálltak a felhőpamatok, ha a fülébe susmotolt a gyönge fű, nála boldogabb Fülöp nem hevert hanyatt az egész birodalomban.
Egy ilyen heverészős nap délutánján, mikor jól kibélelte hasát, s halkan hortyogva szundított az országút mellett, megállt lábánál egy díszes batár, a hatalmas Csobánc király legpompázatosabb kocsija. De ezúttal nem a hatalmas Csobánc király ült benne, hanem őfelsége leghatalmasabb leánya, a felhőtlen szépségű, sziromruhájú, mézes szavú, bársonytekintetű Akarattya hercegnő. Róla azt kell tudni, hogy vérbeli hercegnő. Vagyis rettenetesen szeszélyes, nyafka és akaratos. Ez a rettenetesen szeszélyes, nyafka és akaratos hercegnő sipákolva kikiáltott a batárból:
– Héha! Hahó! – nem ismert illemet tudniillik, amikor alattvalókkal találkozott. – Hé, te! Te kis vakarék! Gyere ide! Ide, ide! Hé!
Azért kiabált ennyit, mert Fülöp oly mélyen aludt, hogy akár oroszlánkórust is bömböltethettek volna a füle odújában, akár tamburinnak használhatták volna a dobhártyáját, ő föl nem ébredt volna.
– Ébressze már föl valaki azt a kis mormotát! – vetette oda foghegyről Akarattya hercegnő az egyik szolgálattevőjének, aki ugrott is, hogy kirázza az álmot jó Fülöpünk szeméből. Addig rázogatta, míg tényleg fölébredt, s értetlenkedve nézett körül.
– Pattanj haptákba, ha a nagyméltóságú, hatalmas Akarattya hercegnő szól hozzád, te kis tökfej! – figyelmeztette jóindulatúan a szolgálattevő, míg Akarattya hercegnő finnyásan húzogatta orrát a batárban, s csendben „piházott”, „nohátozott” meg „mégilyetezett”. Fülöp megértette, hogy most nem az ő drága anyukája keltegeti, hanem sokkal súlyosabb dologról van szó: idegenek szólították meg. És nem is akárki, hanem a királyi család egyik legcsodálatosabb tagja, a hatalmas hercegnő! Megértette ezt Fülöp, s valahol agyának leghátsó zugában megsajdult valami, ami azt súgta, lehet, hogy talán mégis jobb, ha feláll, és illendőn köszön. De nem tudta, miképpen illik köszönni az ilyen nagyszerű látogatóknak, így csak annyit mondott bizonytalanul, hogy „Csókolom”.
– Csókolod ám a lába nyomát a hatalmas hercegnőnek, esetleg a kormos képű nénikédet, te kis rövidlátó éti csiga! Hát minek képzeled magad, az afgán császárnak, vagy magának a marcali főhercegnek? – rivallt rá a szolgálattevő, s maga a hercegnő meg sem bírt mukkanni a megbotránkozástól. – Köszönj tisztességesen, te körtemoly! Hogyaszongya: Alásságos mély tisztelettel való hódolatom a hatalmasságos és gyönyörűséges hercegnőnek! No, mondjad!
– Ságosélyszteletelódolatomasságosrűségnőnek! – hadarta Fülöp, bár fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a sok ságos meg séges. Láthatóan a bosszankodó hercegnő kezdett megenyhülni, s mintha kicsit el is mosolyodott volna. Fülöp, hogy kiköszörülje az előbb ejtett csorbát, újra belefogott: Ságosélyszteletelódolatoma…
– Jó, jó, elég, te kis mamlasz! – állította meg az üdvözlésáradatot őfelsége. – Nnnna, arról van szó, hogy az én jó apám, Csobánc király, pont ilyen legénykéket keres, mint te vagy. S kérdem, bár nem tudom, megérdemled-e egyáltalán, akarsz-e velünk tartani a hatalmas Csobánc király hatalmas palotájába?
Fülöp, ha kupán vágták volna, akkor se tudott volna erre a kérdésre értelmesen válaszolni, ezért csak bambán bámult maga elé, és nem szólt. Hogy ő, a kis út menti heverésző, a tördemicfaló, anyukájának kis Fülöpe? Hogy ő a hatalmas Csobánc király hatalmas palotájába? Hogy elmenne-e? Erre nem is lehetett mit felelni. „Ehe” – nyögte ki végül. Akarattya hercegnő lemondóan intett a szolgálattevőnek, aki bezsuppolta Fülöpünket a főbatár hátsó rekeszébe, ahol már gubbasztott néhány hasonszőrű, hasonbőrű, hasonfülű meg hasonnyakú kölök. Szutykosak voltak egyformán, tördemicszagúak mind, és kissé riadtan nézték az újonnan bezsuppoltat. Fülöpnek erre sem akadt megfelelő mondókája, így csendben közéjük kuporodott. Elmélázott, hogy az imént még édesdeden szundikált, s most itt zötyög a királyi batár hátsó rekeszében sokadmagával, megy a hatalmas Csobánc király hatalmas palotájába, és fogalma sincs, minek. Eszébe jutott, hogy szólnia kellett volna édesanyjának, aki most biztosan reszket, hogy hova lett az ő egyetlen Fülöpe, s egyszeriben elpityeredett. A többiek egykedvűen figyelték, s mikor szemükbe nézett, látta a könnyek vájta árkot orcáik koszrétegében, és megértette, hogy ők sem köszönhettek el. Aztán amikor elapadt szeme vizének forrása, látása is kitisztult, és megpillantotta maga előtt Csobánc király hatalmas, földig érő palotáját.