Gyerekkorunk óta életünk szerves részét képezi a Mikulás-témakör. Kicsiként lelkesen várjuk, csizmát tisztítunk, énekeket tanulunk róla, hogy az oviban, iskolában előadhassuk neki, később pedig mi magunk bújunk ebbe a szerepbe, hogy december 6-án reggel megörvendeztethessük gyerekeinket, barátainkat, családunkat némi finomsággal, apróbb kedvességgel. De vajon elgondolkodtunk már azon, milyen gyerek volt a Télapó? Valljuk be, nem igazán. Matt Haig viszont – kisfiának köszönhetően – nemcsak elgondolkodott, de egy varázslatos történetet is írt róla.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak egy meghatóan kedves regény Nikolasról, aki visszacsempészi az ünnepekbe az önfeledt boldogságot. A könyv alapján pedig idén egy film is készült, már ti is megnézhetitek a Netflix műsorán, mondjuk lehet, ez az egyik legjobban várt kikapcsolódás az ünnepi hajrában.
Addig is, olvassatok bele a történetbe itt, a Nyugati tér blogon.
Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak (részlet)
Egy kisfiú
Elmesélem neked Karácsony apó életének igaz történetét.
Igen. Karácsony apóét.
Most nyilván csodálkozol, honnan tudom, hogy igaz történet, mire én azt felelem, hogy nem illik ilyesmit kérdezni. Főleg nem a könyv legelején. Ez ugyanis nem igazán udvarias dolog. Szóval elég, ha annyit tudsz, hogy ismerem Karácsony apó történetét, máskülönben miért írnám meg?
És talán te nem is Karácsony apónak ismered őt.
Hanem úgy, hogy Mikulás vagy Télapó vagy Fagyapó, vagy Santa Claus, esetleg Sinterklaas, Kris Kingle, Pelznickel, Gyed Maróz, vagy úgy, a Nagyhasú Idegen, aki Rénszarvasokkal Társalog és Ajándékot Hoz. Az is előfordulhat persze, hogy te magad találtál ki neki nevet, csak úgy, viccből. Ha viszont kobold volnál, Karácsony apónak neveznéd, ez biztos. A Mikulás nevet viszont a glimpik aggatták rá, ők kezdték el így nevezni, és ezzel aztán mindent jól összezavartak, ami náluk persze nem ritkaság.
De bárhogy hívd is az öreget, a lényeg, hogy ismered.
Pedig volt idő, amikor senki még csak nem is hallott róla, mert még csak egy Nikolas nevű kisfiú volt, aki a nagy semmi, pontosabban Finnország kellős közepén élt, és semmi köze nem volt semmilyen csodához azon kívül, hogy hitt benne. Gyerek volt, aki alig ismerte a világot, csak azt tudta, milyen ízű a gombaleves, és hogy az északi szél hideget hoz. Szerette a meséket, és csupán egyetlen játéka volt, egy tarlórépából farigcsált baba.
Nikolas élete azonban hamarosan megváltozott, méghozzá úgy, ahogyan sohasem gondolta volna. Várták a kalandok.
Jók.
Meg rosszak.
Sőt egészen képtelen kalandok!
Ha azok közé tartozol, akik folyton kételkednek, és a fejüket rázzák, hogy ááá, ez nem igaz, akkor jobb, ha most nyomban leteszed ezt a könyvet, mert nem neked való. Ez a regény ugyanis tele van képtelen történetekkel.
Tovább olvasol?
Remek. (A koboldok büszkék lennének rád!)
Hát akkor vágjunk bele…!
A favágó fia
Nikolas boldog kisfiú volt.
Azaz tulajdonképpen mégsem.
Ő maga, ha megkérdezték volna, biztosan azt feleli, hogy boldog, és tényleg meg is próbált az lenni, de ez nem mindig könnyű. Inkább úgy mondanám, Nikolas hitt a boldogságban, mint ahogyan hitt a koboldokban, a trollokban és a glimpikben is, bár sosem látott még egyet sem. Mint ahogyan a boldogságot sem látta még soha. Vagy az olyan rég volt, hogy nem is emlékezett rá. Szóval nehéz ügy volt ez. Mert vegyük példának okáért a karácsonyt! Nikolas egész életében összesen ennyi ajándékot kapott karácsonyra:
1. Egy szánkót.
2. Egy répababát.
Ennyi.
Szóval az élete nem volt könnyű. De azért igyekezett jól érezni magát.
Nem volt testvére, akivel játszhatott volna, a legközelebbi város, Kristiinankaupunki (várj, segítek: Krisz-tínan-ka-u-pun-ki) pedig jó messze volt tőlük. Kimondani is sokáig tartott, hát még odaérni! És ott sem várta sok szórakozás az embert, legfeljebb elmehetett a templomba, vagy megbámulhatta a játékbolt kirakatát.
– Apu! Nézd! Egy fából faragott rénszarvas! – suttogta Nikolas, miközben orrát a kirakatüveghez nyomta.
Vagy azt mondta:
– Egy koboldbaba!
Vagy:
– Milyen aranyos királybaba!
Egyszer még azt is megkérdezte:
– Nem kaphatnék egyet?
Felnézett az édesapjára, hosszú, keskeny arcára, bozontos szemöldökére; a bőre cserzett volt, akár egy régi cipőé, amelyet kint felejtettek az esőben.
– Tudod, mennyibe kerül? – kérdezte Joel, az édesapja.
– Nem – válaszolta Nikolas.
Ekkor az apja felemelte a bal kezét, és kinyújtotta mind az öt ujját. Valójában csak négy és felet, mert az egyik ujjpercét véletlenül levágta a fejsze. Szörnyű balesetet szenvedett, egy csomó vér folyt, meg minden. De erről elég is ennyi, végül is karácsonyi mesét akarok mesélni.
– Négy és fél rubel?
– Nem. Nem! – mérgelődött az apja. – Öt. Öt rubel az ára. Márpedig öt rubel kicsit sok egy koboldbabáért.
Annyiért már egy egész házat vehetsz.
– Azt hittem, egy ház legalább száz rubel – gondolkodott el hangosan Nikolas.
– Ne okoskodj, Nikolas!
– De hát nem azt szoktad mondani, hogy legyek okos fiú?
– De nem most! – vágta rá az apja. – Különben is, minek neked ez a koboldbaba, amikor ott a répababád, amit anyád csinált neked? Majd azt játszod, hogy a répababa most koboldbaba.
– Igen, apu, igazad van – felelte Nikolas, mert nem akarta tovább bosszantani az apukáját.
– De mit se félj, fiam! Én annyit dolgozom, hogy egy nap gazdag leszek, és akkor minden babát megkapsz, amit csak akarsz, ráadásul veszek neked egy igazi lovat, hozzá kocsit, és úgy vonulunk majd be a városba, mint egy király meg egy herceg!
– Jaj, ne dolgozz annyit, apu! – kérte Nikolas. – Néha játszani is muszáj! Én meg nagyon elégedett vagyok a répababámmal!
Nikolas apjának azonban sokat kellett dolgoznia. Mindennap, egész nap vágta a fát, hajnaltól napestig.
– Az a baj, hogy Finnországban élünk – magyarázta a kisfiának, épp aznap, amikor a történetünk elkezdődik.
– Miért, nem mindenki Finnországban él? – kérdezte Nikolas.
Reggel volt. Az erdő felé sétáltak, épp a régi kőkút mellett haladtak el, amelyre azonban a világ minden kincséért rá nem pillantottak volna. A talajt vékony hóréteg borította. Joel a vállán vitte a fejszét, a szerszám éle csak úgy szikrázott a hideg, téli napsütésben.
– Nem – válaszolta a fiának. – Vannak, akik Svédországban élnek. És vagy heten meg Norvégiában. De lehet, hogy azóta nyolcan is vannak. A világ óriási.
– De miért baj az, hogy mi Finnországban élünk?
– Mert sok a fa.
– A fa? De hát te szereted a fákat! Azért vágod ki őket, nem?
– Csakhogy itt mindenütt fák vannak! Így aztán nem fizetnek sokat értük… – Joel megtorpant, és hátrafordult.
– Mi az, apu?
– Mintha valami zajt hallottam volna. – De semmit nem láttak, csak nyírfákat, fenyőket, bokrokat meg hangát. Az egyik ágon apró, piros mellényes madárka üldögélt.
– Azt hiszem, semmi – mondta bizonytalanul Joel, majd felnézett egy hatalmas fenyőfára, és megnyomkodta a kérgét. – Ez jó lesz! – bólintott, azzal nekiállt fát vágni, Nikolas meg elindult gombát és bogyókat gyűjteni.
Még csak egyetlen darab gomba volt a kosarában, amikor a távolban megpillantott valamilyen élőlényt. Szerette az állatokat, bár leginkább csak madarakat, egereket meg nyulakat látott, és elvétve egy-egy jávorszarvast.
Ez azonban nagyobb és erősebb volt annál is.
Medve! Hatalmas, barna jószág, legalább háromszor akkora, mint Nikolas. A hátsó lábaira emelkedett, és méretes mancsával épp bogyókat tömött a szájába. Nikolas szíve meglódult izgalmában. Elhatározta, hogy közelebbről is szemügyre veszi.
Halkan előrébb lopakodott. Már egészen közel járt hozzá.
Hiszen én ismerem ezt a medvét!, villant át a fiú agyán hirtelen, de ugyanabban a rémületes pillanatban rálépett egy száraz ágra. A reccsenésre a medve azonnal hátrafordult, és egyenesen rámeredt.
Nikolas érezte, hogy valaki iszonyú erővel megragadja a karját. Sarkon pördült.
– Mit művelsz? – sziszegte az apja dühösen. – Talán meguntad az életed?
Az apja olyan erősen szorította, hogy az már fájt. De aztán elengedte.
– Légy erdővé! – suttogta Joel. Mindig ezt mondta, ha valami veszély közelgett. Nikolas soha nem értette pontosan, mit jelent ez. Mindenesetre meg sem moccant. De már késő volt.
A fiú még emlékezett rá, hogy egyszer, hatéves korában az édesanyjával a kúthoz indultak. A mindig vidám, éneklő, kipirult arcú anyukájával. Már épp vizet akartak meríteni, amikor meglátták ugyanezt a medvét. Az anyja rákiáltott, hogy fusson vissza a házba. Nikolas futott is. Az édesanyja azonban nem.
A fiú most az apját figyelte, aki szorosan markolta a fejszéjét, miközben, Nikolas ezt is jól látta, a férfinak remegett a keze. Maga mögé húzta a kisfiát, hogy a medve ne érhesse el.
– Fuss! – mondta neki.
– Nem! Itt maradok veled.
Nem tudták, vajon a medve üldözőbe veszi-e őket. Talán nem. Talán öreg már, és nem bírja az iramot. De üvölteni, azt még tudott.
Ekkor, ebben a szent pillanatban fütyülő hangot hallottak. Aztán valami súrolta Nikolas fülét – mintha egy madártoll suhant volna el mellette sebesen. Egy pillanattal később egy nyílvessző, a végén szürke tollakkal, épp a medve feje mellett a fa törzsébe fúródott, mire a fenevad négy lábra ereszkedett, és elcammogott.
Nikolas és Joel hátrafordult, hogy megnézzék, ki lőtte ki a nyílvesszőt, de senkit sem láttak. Csak a fenyők álltak ott némán.
– Biztos a vadász volt – mondta Joel.
Egy héttel korábban egy meglőtt jávorszarvast találtak, ugyanilyen nyílvessző állt ki a hátából. Nikolas rávette az apját, hogy segítsen szegény jószágon. Nézte, ahogy Joel havat lapogat a seb köré, mielőtt kihúzza az állat testéből a nyílvesszőt.
Közben folyton az erdőt vizslatták, nincs-e a közelben valaki. Megreccsent egy ág, de nem láttak senkit.
– Na jó, kis Karácsony, gyere, menjünk! – mondta végül Joel.
Nikolast már régen nem szólította így az apja.
Pedig azelőtt sokat viccelődött. Mindenkinek beceneveket adott, Nikolas édesanyját például Puszedlinek hívta, bár Lilja volt a rendes neve, a kisfiát meg Karácsonynak, mert épp karácsonykor született. Ezt a nevet még a fiú faszánkójába is belevéste.
– Puszedli, nézd csak a mi kis Karácsonyunkat!
De mostanában már nagyon ritkán szólította így.
– Meg ne lássam, hogy még egyszer medvék után kutakodsz, megértetted?! Az életedet kockáztatod! Maradj itt mellettem! Hiszen még csak kisfiú vagy.
Később, úgy egy órai favágás után, Joel leroskadt egy farönkre.
– Segítek, apu! – ajánlkozott Nikolas.
Az apja erre csak felmutatta a bal kezét.
– Ez történik, ha egy tizenegy éves fejszét vesz a kezébe.
Úgyhogy Nikolas továbbra is a földet pásztázta, és gombák után kutatott, miközben azon töprengett, vajon van-e valami jó abban, ha tizenegy éves az ember.
A fenti részletet Matt Haig A fiú, akit Karácsonynak hívnak című regényéből Magyari Andrea fordításában adjuk közre. Az illusztrációkat Chris Mould készítette.