Mindenkinek jót tesz, ha néha kilép a megszokott környezetéből, konkrét és átvitt értelemben eltávolodik a hétköznapi életétől. Fogja magát, becsomagol a bőröndbe, felül a repülőre, és elutazik. Vagy mégse? Másfél év online oktatás után, amikor a tanítás szent kötelességébe vetett hitem megrendült, és heti rendszerességgel szított lelkesedésem jócskán megcsappant, bármit megadtam volna, hogy becsomagolhassak egy bőröndbe, és legalább egy hétre kilépjek túlságosan is megszokott környezetemből: a lakás négy fala közül. Az események lavinaszerű egymásutánját 2021 januárjában a Park Kiadó felkérése indította el: fordítsam le Hervé Le Tellier Anomália című regényét, amely 2020-ban elnyerte a Goncourt-díjat, és azóta már-már letaszította a legnagyobb példányszámban eladott művek trónjáról Marguerite Duras regényét, A szeretőt.
Gulyás Adrienn írása a Nyugati tér blognak
Elhatároztam, hogy pandémia ide vagy oda, én ennek a könyvnek legalább egy részét Franciaországban, az arles-i fordítóházban fogom lefordítani. Februárban írtam a fordítóháznak, hogy foglaljanak nekem egy szobát nyárra. Néhány óra múlva jött a válasz, hogy ne várjak nyárig, épp szólni akartak, hogy májusban meghívják egy hétre Hervé Le Tellier-t és az Anomália kilenc kicsi fordítóját (anomália: Agatha Christie kedvéért sem lehetne tíz, mert a fordítóházban csak tíz szoba van, amiből egy az íróé).
Még nem vagyok beoltva, próbáltam (nem túl erősen) ellenállni az utazás csábításának. Nem gond, mondták a franciák, majd igazolják, hogy kulturális kiküldetésen vagyok, holmi vírus nem állhatja utamat. Ez nagyon vagány, gondoltam. Ki kell jutnom Arles-ba. Egyébként is: hányszor nyílik lehetősége egy fordítónak egyszerre találkozni az íróval (nem lehetetlen, de mi van, ha megrögzötten introvertált, undok vagy több száz éve halott?) és kilenc fordítótársával, aki ráadásul ugyanazon a szövegen gürizik? Soha vagy legföljebb egyszer az életben. Bőrönd, repülő, csomagol, utazik. Május idusán, az alkalomhoz illően szikrázó napsütésben kitaxiztam az ürességtől kongó ferihegyi reptérre, és értesítettem covidhaláltól rettegő felmenőimet, hogy egyelőre oltás nélkül Franciaországba utazom. Tervemtől eltéríteni nem lehet, mert rövidesen becsekkolok és ki: az itthoni életemből egy hétre biztosan. Nagy lámpalázzal, újrakezdő utazóként szálltam fel a párizsi gépre.
Nem mintha féltem volna, hogy a repülő megkettőzödik egy szörnyű viharban, mint az Anomália Párizs–New York járata. Nem… Inkább olyasmiken szorongtam, hogy mi van, ha visszafordítanak a határőrök (anomália kötelez), vagy még rosszabb: elkapom odakint a covidot, és nem tudok hazajönni! De a PCR-tesztet ellenőrző szigorú hölgy után a határőrök fásultan intettek, hogy haladjak, kultúrmissziómat igazoló pecsétes papíromra ügyet sem vetettek. Határátlépésemet követően végre kezdtem úgy érezni, hogy a covid után – mit után? alatt! – is van élet. Három és fél óra alatt, észak–dél irányban, orrot és szájat eltakaró arcmaszkban (enyhe anomália) TGV-vel átutaztam Franciaországon, és eltöprengtem, mekkora mázlisták a franciák, hogy ilyen gyönyörű országban élnek. Ráadásul van olyan vonatuk, ami három és fél óra alatt közel hatszáz kilométert tesz meg (anomália: járványügyi okokból nem üzemelt a büfékocsi, és a kallerok videokamerákon keresztül rajta tartották a szemüket a renitens maszkelhagyókon). Este értem Arles-ba, és rögtön eltévedtem a provence-i városka labirintusszerű macskaköves utcáin. Egy külföldi diáklány sietett segítségemre, de aztán ő is eltévedt. Végül egy orosz srác mentett meg bennünket az arles-i éjszakában, mert neki működött a Google-térkép a telefonján. Legközelebb nyomtasson térképet, dorgált a lány, de addigra már ott álltam a fordítóház tizenhatodik századi impozáns épülete előtt (a ma városi könyvtárként, fordítóházként és kiállítótérként működő épület régen ispotály volt, azon provence-i elmeintézetek egyike, ahol Van Goghot kezelték). A fordítóházba én érkeztem elsőként, így tanúja voltam a többi fordító színre lépésének. Színesebbnél színesebb egyéniségek: a spanyol Pablo, nagy nevettető, író, műfordító, egyetemi tanár, az Oulipo tagja, Adriana, a fiatalos, táncos lábú, de rendkívül alapos angol fordító, Anna, az olasz díva, Peer, a szelíd dán óriás, műfordító és szemiotikaprofesszor, aki az üléseinkre zokniban járt, és sorban a többiek, a portugál, a német, a szlovén és a horvát fordítók. Boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk, emberileg és szakmailag is jól megértettük egymást. Egy világméretű anomália kellős közepén néhány napig a normalitás illúziójában éltünk. A maszkviselést huszonnégy órán belül testületileg elvetettük, későn érkezőknek nem volt szavazati joguk. Mire Hervé Le Tellier kedden megérkezett Arles-ba, egy önfeledten csevegő, hahotázó társaságba csöppent. A fordítók, akik már hétfőn összetegeződtek, őszinte hódolattal néztek fel konkrétan is a nem kis termetű szerzőre, és hódolatukat kifejezendő, kedden még magázták. Az író több ízben sérelmezte a távolságtartó hangnemet: engem miért magáz itt mindenki, amikor mindenki tegeződik? Szerda reggeli kávéja felett úgy nekikeseredett, hogy a kilenc fordítónak megesett rajta a szíve: letegezték Hervét. Le Tellier kedves, közvetlen, de hihetetlenül nagy tudású, tájékozott ember. Keddtől csütörtökig, délelőtt és délután is együtt dolgoztunk. Le Tellier-re záporoztak a kérdések, és elég gyorsan bebizonyosodott, hogy a fordítóknál alaposabb és szigorúbb olvasó aligha akad, mint ahogy az is, hogy nincs nagyobb segítség a bajba jutott fordítónak, mint ha kéznél van a szerző, aki tudja, mire gondolt, amikor azt írta, hogy…
Egy virtuóz, fanyar humorral átitatott regény, amelyben megkérdőjeleződnek a valóságról alkotott bizonyosságaink
Az is felbecsülhetetlenül értékes tapasztalat a fordítónak, ha látja, hogy áll az író a saját szövegéhez: mennyire ragaszkodik a poénjaihoz, mennyire engedi, hogy a fordítás elrugaszkodjon az eredetitől. És Hervé Le Tellier, a többek közt Raymond Queneau és Georges Perec nevével fémjelzett Oulipo-társaság jelenlegi elnöke, nagyon laza, megengedő szerző. A fordítók aggódó kérdéseire, hogy mit csináljunk ezzel vagy azzal a résszel, többnyire azt válaszolta: azt csináltok, amit akartok, vagy amit tudtok… ne haragudjatok, nem gondoltam rátok, amikor a könyvet írtam. Az ilyen szerző dupla nyeremény a fordítónak: nem frusztrálja annyira, ha nem sikerül egy-egy poénra tökéletes megoldást találni, ugyanakkor a szerző lazasága felszabadítja a kreativitását, teret hagy a fordítói leleménynek. Közös szellemi munkánk és utazásunk csúcspontjaként péntek este műsort adtunk a párizsi Költészet Házában. A beszélgetést vendéglátónk, az arles-i fordítóház igazgatója, Jörn Cambreleng vezette. Felolvastunk a fordításainkból és az eredetiből, beszélgettünk a fordítás nehézségeiről. A nézőtér a járvány miatt üres volt, de az estről készült felvételt még mindig meg lehet nézni az interneten. Szombat délelőtt búcsúznunk kellett. Szomorkás hangulatunkat csak fokozta, hogy Párizs fölött beborult az ég. Adrianával egy esernyő alá bújva megettünk egy hamburgert a szállodánkhoz közeli parkban (anomália: az éttermek és – legnagyobb sajnálatomra – a ruhaboltok májusban még zárva voltak), aztán beszálltam egy kambodzsai taxisofőrnő hajószerű, tágas, szürke kocsijába, és a vigasztalanul szakadó esőben elindultam hazafelé. Feltöltődve, elégedetten, abban a biztos tudatban, hogy a lakás négy falán kívül, a covid alatt-után is, minden anomália ellenére van élet. Bőrönd, repülő, csomagol, utazik!