Nagymamafotel, kockás pléd, egy bögre forró tea, vaníliás sütemény, sötét szobában meleg fényű olvasólámpa és a kandallóban ropogva égő fahasábok – azt hiszem, ez Robert Macfarlane könyvének, a Lennvilágnak az ideális olvasási módja.
Majoros Klára írása a Nyugati tér blognak
A Lennvilág egyszerre rémületesen 21. századi, sőt mai és holnapi, de ugyanakkor vissza is visz a gyermekkori emlékek közé, egy békés és természetközeli világba. Szándékosan nem néztem meg, hogy kicsoda a szerző, mert hétköznapi olvasóként kíváncsi voltam, hogy ebben a különleges műfajú könyvben, ahol minden témához tartozik legalább egy, néha kettő-három partner, vezető, beszélgetőtárs, interjúalany, szakértő, hogyan és mit tudunk meg magáról az íróról. Hamar kiderül, hogy az amatőrnél jóval komolyabb szintű hegymászó, búvár, barlangi búvár, turista, természetjáró, klasszikus műveltségű, a történelemben, politikában tájékozott valaki, aki legalább olyan szinten otthon van a geológiában, botanikában és régészetben, hogy nagyon érdekes történeteket tudjon elmesélni nekünk, kérdezni tudjon, és meg is értse, és ezzel tolmácsolja is a válaszokat.
Robert MacFarlene a Lennvilágban föld alatti világokba kalauzolja olvasóját, alaposan felkészül minden helyszínből, témából és korból. A helyiek, akiket meglátogat, akikkel sokszor hetekig együtt él, és akikkel együtt járja a vidéket, mind különleges-hétköznapi emberek: Christopher fizikus, aki a sötét anyagot keresi ezer méterrel a yorkshire-i tengerpart alatt egy hamuzsír bánya egyik szögletében felállított laborban; Sean méhész, barlangász és költő; L. urbexes, városi felfedező, a párizsi katakombák illegális vándora; Lucian, félig kanadai, félig olasz, aki négy nyelven fordít ide-oda, az olasz–szlovén Karszt-hegység szülötte és tudora; Václav, az Underland cseh metafizikusa, civilben komoly tudományos életművet létrehozó geológus és paleo-klimatológus, a hajdani demokratikus ellenzék jeles tagja; Bjornar sokadik generációs norvég halász; Matt és Helen S. grönlandi túravezetők és hegymászók, és barátaik, Bill és Helen M. zeneszerző-karmester-énekes és költő-sziklamászó.
Már a könyv címe is okozott némi fejtörést, mert az Underland szó nem Macfarlane-nel összefüggésben nem nagyon jön fel az interneten. Végül a Wikipédia segített: az Underland C. S. Lewis találmánya, a The Chronicles of Narnia (Narnia Krónikái)könyvsorozat egyik helyszíne, a magyar változatban a neve Lennvilág.
Macfarlane rövid megfogalmazása szerint a Lennvilág az a hely, ahol becses dolgainkat tároljuk, ahonnan értékeket nyerünk ki, és ahol megszabadulunk attól, ami ártalmunkra lehet.
A Lennvilág sokáig a mitológia, az irodalom, a gyilkos körülmények között dolgozó bányászok és a temetők világa volt. Mára a klímaváltozás, a környezetszennyezés, az ipari méretű hulladékelhelyezés miatt újfajta veszélyek forrása, a tudomány és a különleges időtöltés terepe, ezért érdekli a környezet, a táj szépségeire, az emberek viselkedésére és a veszélyekre érzékeny szerzőt.
Macfarlane szerint ősi időkre visszanyúló előítéletek működnek a föld alatti terekkel szemben, félelem és ellenszenv övezi, a kosz és a halál a két leggyakoribb asszociáció vele kapcsolatban. Az emberek mégis szeretnek hegymászókról és barlangászokról olvasni, miközben a félemeletre is lifttel mennek – valami hasonló érzés lehet mögötte, mint a horrorkönyveknél és -filmeknél: lenyűgöző és rettenetes, de nem velem történik meg.
Macfarlane kicsit hasonló műfajt űz, mint Günter Wallraff és Moldova György, csak ő egy undercover nature writer, nem újságíró, és direkt módon nem politizál. Indirekten viszont, már csak a témaválasztással is, igen. Nagyon jól érthetően elmondja, hol vagyunk, mi a helyzet, következik egyoldalnyi gyönyörű leírás arról, hogy milyen a naplemente egy gleccser tetején állva, még grönlandi szemmel is a világ végén a sziklák, fjordok, jégmezők és hasonlók között, aztán jön a tus. A helyi barátja rámutat egy sziklára a messzi távolban – a nagyapám idején még ott volt a gleccser vége, az apám idején meg ott. Gyerekkoromban még a kutyaszánnal vagy sílécen meg ott mentünk át az öblön. Ma már nem nagyon lehet, vékony a jég, beszakadhat.
A könyv legkegyetlenebb fejezete a szlovén Karszt víznyelőiről szól. Itt nem a geológiai jelenségek adják a témát, hanem a második világháború alatt és után politikai, etnikai, vallási alapokon elkövetett tömeggyilkosságok, amelyek áldozatait mindenki gyászolja, de magukat a tetteket mindenki tagadja. Egész Közép-Európában ismerősek a történetek – a frontok állandóan mozogtak, minden megszálló, „felszabadító” erő megtorolt és példát statuált, meggyilkolt vagy még élő olasz, szlovén, szerb és horvát katonák, partizánok, milicisták, hadifoglyok és civilek ezreit lőtték és dobálták a víznyelők százaiba. Majd jött az évtizedekig tartó állami elhallgatás és tagadás Olaszországban és Jugoszláviában is. Már nincsenek tanúk, a nyomok elenyésznek. A gyászolók tárgyait, az emlékműveket a különböző nemzetiségű mai nacionalista és újfasiszta utódok felváltva, ugyanakkor egymás emlékeit is rombolva pusztítják, a fákba horogkereszteket vésnek, és izzik az egymás elleni gyűlölet.
„Eszembe jut, amit egy régész mondott egyszer Oslóban a mély időről: „»Az idő nem mély; az mindig most van, és itt van körülöttünk a múlt kísért bennünket, hazudozik rólunk – nem is réteges természetű, inkább hordalék.« Ez itt nagyon igaznak tűnik. Mi kísértjük a múltat, mi vagyunk a kóbor szellemek.”