Vonnák Diána exkluzív írása a Nyugati tér blognak
Lviv, Ukrajna, 2016, magánnőgyógyász, éves rákszűrés. A vizsgálószékben fekszem, a lábam szétfeszítve, a gondosan sminkelt, merev tartású, középkorú doktornő tőlem karnyújtásnyira egy forgószéken ül. Már felvette az adataimat, most a kezét fertőtleníti, aztán hosszasan babrál a latexkesztyűvel, nehogy kiszakítsák a hosszú körmei. Közben csevegünk. Én összetákolt, rosszul ejtett mondatokkal, ő nagy műgonddal, lembergi akcentussal, orosz jövevényszavak nélkül. Épp egy éve, hogy háború van a keleti határnál.
Tudok-e lengyelül. Sehol máshol nem tartják ilyen alapvetőnek, sehol máshol nem lepődnek meg, ha értetlenül válaszolom, hogy nem. De milyen jól tudok ukránul, honnan is jöttem? Mozgatja bennem a hideg hüvelytükröt. Budapesten járt pár éve, igen, nagyon szép város, de bunkók a határőrök, vegzálnak, amint meglátják az autó rendszámát. Schengen – forgatja a szemét. Bólogatok. Kenetet vesz. Csinál ultrahangot is, közli, és egy pillanat múlva már a műszeróvszert húzza egy hosszú, vékonysága ellenére is dildószerű eszközre. Nagyon örül, hogy ukránul tanulok, mondja közben, és a műszer fejét finoman a hüvelyembe nyomja. Hiszen vannak itt sokan, akik évtizedek óta az országban élnek, mégsem hajlandóak megtanulni a nyelvet. Hosszan a szemembe néz, hatásszünetet tart, és a szavaiban vibráló indulat hirtelen a kezébe szalad. Az oroszok, mondja, ahogy az ultrahangos pálcát tövig nyomja bennem.
Ez a történet valós. Ha fikció lenne, bajban lennék, jogosan mondhatnák, hogy vegyek vissza. Milyen mesterkélt, ha akkor mondja az orvos, hogy oroszok, mikor mélyre nyomja azt a műszert. Hacsak nem a túlzással akarok játszani, szatírát akarok, képregényszíneket.
Árulkodó, hogy soknak érezzük a történetet. Elárul valamit arról, amit valóságnak gondolunk, a tartalmáról és a határairól. Hogy mire vonjuk fel a szemöldökünket, az végső soron egyezményes, egy behatárolt térbeli, társadalmi világ a terméke, amin osztozunk, és a nyelv, amellyel bármit elbeszélünk, ugyanezekkel a viszonyokkal dolgozik. Ha ki akarnám szabadítani a nőgyógyászt meg az oroszokat a szatírából, nemcsak a közös nyelvvel kellene valamit kezdenem, amin megszólalok, hanem az általa megjelenített viszonyokkal is.
Sok helyen éltem huzamosabban, és minél inkább otthonosan kezdtem mozogni valahol, annál jobban foglalkoztatott, hogy a környezetemre a belső szabályai szerint lássak, a hozott és a szerzett perspektívát egyszerre érezzem a sajátomnak. De a vakfoltjaink, a valóság kifacsarásának, karikatúrájának tűnő tapasztalatok, nem földrajzi kérdések. A társadalmi osztályok, világképek, nemek közti távolságok hasonlóan működnek: a távoli vagy az érdektelen stilizálttá, elnagyolttá válik.
A Látlak kísérlet tizenhét hangra. Azt akartam megnézni, mi történik, ha nem egyetlen fix pontból nézek a világra, mekkora fesztávon marad belakható számomra nagyon különböző férfiak és nők, gyerekek és öregek hangja. Azt szerettem volna, hogy ne az én magyar, budapesti világom hangszerelje őket, ne innen lássunk rájuk: a távolság ne legyen egzotikus, a szegénység ne legyen romantizált vagy óvatoskodóan megrajzolt, a gazdagság ne legyen elidegenített. Kaméleonprózát akartam írni, antropológusprózát, közelítéseket.
Ez a tizenhét ember mind valaki másra figyel, más-más világban, más országokban, igyekszik navigálni az életét. Azt remélem, mind egyformán közel vannak – és egyformán messze.