Ha krimiről van szó, Agatha Christie neve megkerülhetetlen. Kiapadhatatlan fantáziájú, határozott kiállású, fáradhatatlan szerző volt, aki utat tört a bűnügyi történeteknek az irodalomban, és olyan emblematikus karaktereket teremtett, mint Hercule Poirot vagy Miss Marple. Egy vidéki háziasszony, aki korát megelőző feminista ikon volt, a szabadidejében írt bűnügyi regényeivel az egykori leggazdagabb női íróvá vált. Agatha Christie élete, munkabírása és írói módszertana a mai napig számtalan érdekességet rejt. A szeptemberben megjelenő Életem című önéletrajzi regényében a közvetlen hangnemben elmesélt történetek sorozata egy egész világot nyit meg az olvasó számára, ugyanakkor átfogó képet és összegzést nyújt a krimi királynőjének gazdag munkásságáról. Most öt érdekességet gyűjtöttünk össze nektek Agatha Christie életéről, és egy exkluzív részletet is olvashattok az önéletrajzából itt, a Nyugati tér blogon!
5 dolog Agatha Christie életéről
- Agatha Christie ötven évnél is hosszabb karrierje alatt 66 regényt, 14 novelláskötetet, 19 színdarabot és 2 önéletrajzot írt, könyveit közel annyian olvasták világszerte, mint a Bibliát.
- Agatha Christie-nek különleges zenei tehetsége is volt. Tizenéves korában még klasszikus zenésznek készült, de túlzottan izgult, amikor fellépésekre került sor, így inkább felhagyott a zenéléssel.
- Nővérével kötött egy fogadást, hogy tud-e olyan krimit írni, amelyben egészen a végéig nem tudja senki, hogy ki a gyilkos, a bűncselekményt mérgezéssel követik el, és szerepel benne egy detektív, aki kideríti az igazságot. Ő lett végül a híres Hercule Poirot, a zseniális belga nyugalmazott nyomozó, aki a háború viszontagságai miatt menekült Angliába.
- 1926. december 3-án első férje bejelentette, hogy egy másik nőbe szerelmes, és ezért el akar válni. Aznap este Agatha eltűnt, egyetlen levelet hagyva hátra titkárnőjének, melyben azt írta, hogy Yorkshire-be utazott. Eltűnése nagy port kavart, már ekkor sokan nagyra tartották írói munkásságát. Az írónő megtalálására indított kiterjedt kutatás tizenegy napig eredménytelen volt. Mindeközben Christie vendégként jelentkezett be a Swan Hydropathic Hotelbe, Mrs. Teresa Neele néven, Cape Townból. Soha nem adott magyarázatot eltűnésére, és bár az orvosok amnéziát állapítottak meg nála, egy másik elmélet szerint ideg-összeroppanást kapott, azonban nagy az esély arra is, hogy csak hűtlen férjét akarta bosszantani. Végül a házaspár 1928-ban elvált.
- Christie, ahogy az első, úgy a második világháború alatt is vállalt ápolói munkát egy-egy kórházban, és rendszeresen kísérte el második férjét ásatásokra. Ezek az expedíciók adták az ötletet több híres művéhez is, például a Gyilkosság Mezopotámiábanhoz vagy a Halál a Nílusonhoz.
Agatha Christie: Életem (részlet)
Az egyik legnagyszerűbb dolog az ember életében, ha boldog gyermekkora van. Nekem nagyon boldog gyermekkor jutott: volt egy bölcs és türelmes dajkám; a szüleim gyengéden szerették egymást, és mintaértékű házasságuk, szülői gondoskodásuk igazi boldogságot jelentett számomra. Imádtam a házunkat, a kertünket.
Visszatekintve úgy látom, a mi torquay-i házunk valóban boldog otthon volt. Ezt elsősorban apámnak, e nagyon kedves embernek köszönhettük. A kedvességről mint emberi tulajdonságról manapság alig beszélnek. Inkább azt szokták megkérdezni, hogy ez vagy az az ember okos-e, szorgalmas-e, hozzájárul-e a közösség boldogulásához, és egyáltalán „számít-e” valakinek. Pedig még Charles Dickensnél is megtaláljuk e bájos kérdésfelvetést a David Copperfieldben:
– Kedves ember a bátyád? – érdeklődtem nagy előrelátással.
– De még milyen kedves! – kiáltott fel Peggotty.
Tegyék föl magukban ezt a kérdést barátaikkal, ismerőseikkel kapcsolatban, és meglepetéssel fogják tapasztalni, milyen ritkán tudnak Peggottyhoz hasonló választ adni.
Apám a mai normáknak és elvárásoknak egyébként sem felelne meg, ugyanis lusta ember volt. Mi az úgynevezett független jövedelmek korszakában éltünk, így aki „független jövedelemmel” rendelkezett, az nem dolgozott, és senki sem várta el tőle, hogy dolgozzon. Erős a gyanúm, hogy apám egyébként sem tudott volna kiemelkedő teljesítményt nyújtani semmilyen munkahelyen.
Viszont minden reggel úgy indult el otthonról a klubjába, mint aki dolgozni megy. Konflissal járt haza ebédelni, majd megint visszament a klubba, ott kártyázott egész délután, és este még időben ért haza, hogy átöltözhessen a vacsorához. Amikor eljött a szezonja, napjait a krikettklubban töltötte, amelynek egyébként az elnöke is volt. Alkalmanként amatőr színdarabokat rendezett, és temérdek barátja volt, akiket nagyon szeretett szórakoztatni. Minden héten vacsoravendégség volt a házunknál, apám és anyám pedig hetenként kétszer-háromszor ment hasonló vendégségbe.
Én magam csak később jöttem rá, milyen sokan szerették apámat. Halála után a világ minden tájáról jöttek levelek, a helybéli boltosok, kocsisok és régi alkalmazottak közül pedig állandóan odajött hozzám egy-egy idős ember és elrebegte: „Ah! Nagyon jól emlékszem Mr. Millerre. Soha nem fogom őt elfelejteni. Manapság ritka a hozzá hasonló ember.”
Pedig apámnak nem voltak kiemelkedő tulajdonságai. Nem bizonyult különösebben intelligensnek, de remek humorérzékének köszönhetően könnyen megnevettette az embereket. Azt hiszem, csak egyszerű és szerető szíve volt, és őszintén törődött a barátaival. Kicsinyességnek vagy irigységnek soha jelét sem mutatta, sőt, fantasztikusan nagylelkű tudott lenni. A boldogság és a derű a természetéhez tartozott.
Anyám egészen más alkat volt: titokzatos, érdekes, tele meglepően eredeti ötletekkel. Apámnál erősebb személyisége szégyenlősséggel, szánni való önbizalomhiánnyal és a lelke mélyén szunnyadó, veleszületett melankóliával párosult.
A szolgák és a gyerekek lesték minden szavát, a legapróbb kívánságát is azonnal teljesítették. Kiváló pedagógus lehetett volna belőle, hiszen bármit mondott, az azonnal érdekessé és fontossá vált. Az egyhangúság untatta, folyton egyik témáról a másikra ugrott, ezért a beszélgetések során néha alig lehetett követni őt. Apám gyakran mondta neki, hogy nincs humorérzéke.
– Persze, mert egyik-másik történetedet nem találom olyan viccesnek, Fred – válaszolta ilyenkor sértett hangon, amin apám természetesen óriásit nevetett.
Anyám körülbelül tíz évvel volt fiatalabb apámnál, akit tízéves kora óta imádott. Amíg apám vidáman töltötte legényéveit, ide-oda utazgatva New York és Dél-Franciaország között, addig anyám szégyenlős, csöndes leányként otthon üldögélve álmodozott róla, alkalmi verseket írogatott „albumába”, és hímzett borítójú kis zsebkönyvet készített szerelmének. Megjegyzem, apám egész életében őrizte azt a zsebkönyvecskét.
Igazi viktoriánus románc volt, mély és érzelmekben gazdag kötődésekkel a háttérben.
Engem őszintén érdekeltek a szüleim, és nemcsak azért, mert történetesen az én szüleim voltak, hanem azért is, mert valami egészen ritka teljesítményt értek el: boldog házasságban éltek. Jómagam a mai napig négy, az övékhez hasonló, minden szempontból sikeres házasságot láttam. Hogy létezik-e valamilyen titka vagy receptje e sikernek? Nem hiszem.
Az általam ismert példák egyikében egy tizenhét éves lány egy tizenöt évvel idősebb emberhez ment feleségül. Bár a férfi kezdetben tiltakozott, mondván: a lány nem is tudja pontosan, mit akar, a lány azt válaszolta neki, nagyon is pontosan tudja, és már vagy három éve eldöntötte, hogy őhozzá fog feleségül menni! Házasságukat még az is terhelte, hogy először az egyik, majd a másik anyós élt velük, ami a legtöbb kapcsolatot tönkreteszi. A feleség higgadtsága mögött azonban sajátos szenvedélyesség lappangott, és kicsit anyámra emlékeztetett – csak éleselméjűsége és intellektuális érdeklődése hiányzott belőle. Három gyermekük született, akik már régóta saját útjaikat járják a nagyvilágban, a szülők pedig több mint harminc éve vannak együtt, és még mindig teljes boldogságban élnek.
A másik példában egy fiatalember egy nála tizenöt évvel idősebb özvegyasszonyt vett feleségül. A nő éveken át hallani sem akart az egybekelésről, végül azonban mégiscsak beadta a derekát, s ezt követően tökéletes boldogságban éltek, egészen a nő 35 évvel később bekövetkezett haláláig.
Anyámnak, Clara Boehmernek boldogtalan gyermekkora volt.
Apja, a skót Argyll Highlanders ezred tisztje leesett a lováról, halálos balesetet szenvedett, így nagyanyám, az akkor fiatal és bűbájos nő, 27 évesen özvegy maradt négy gyerekkel, és a csekély özvegyi nyugdíjon kívül a nagy semmivel. Ekkor felajánlotta a nővére, aki éppen kevéssel azelőtt ment férjhez egy gazdag, elvált amerikaihoz, hogy hajlandó örökbe fogadni és sajátjaként felnevelni az egyik gyermeket.
A kétségbeejtő helyzetbe került ifjú özvegyasszony, aki legfeljebb varrogatással tudott némi pénzt keresni gyermekei eltartására és taníttatására, ezt az ajánlatot nem utasíthatta vissza. A három fia és az egy leánya közül a lányt választotta. Vagy azért, mert úgy gondolta: a fiúk maguktól is megtalálják a helyüket a világban, egy lánynak viszont mégiscsak kell egy rendes családi háttér, vagy pedig azért – és anyámnak mindig is ez volt a meggyőződése –, mert egyszerűen csak jobban szerette a fiúkat. Az anyám tehát elköltözött Jersey-ből egy észak-angliai, idegen házba. Úgy gondolom, egész életére rányomta bélyegét ez a sérelem, mint egy mély lelki seb, amiért kitaszították, és nem kellett a saját anyjának. Ezért önmagában sem bízott, és mindig gyanakodva figyelte mások feléje irányuló szeretetét vagy kedvességét. A nagynénje kedves nő volt, vidám és nagylelkű, csak éppen nem volt fogékony a gyermeki érzések iránt. Az anyám élvezhette a polgári jómód és a jó neveltetés összes előnyét, ám semmi sem pótolhatta számára, amit ezzel elveszített: a testvéreivel együtt, a saját otthonában töltött gondtalan gyermekkort.
Agatha Christie Életem című könyvéből a fenti részletet Kállai Tibor fordításában közöltük.