Silvia Avallone neve itthon is ismerősen csenghet mindazoknak, akik korábban már olvasták a 22 nyelvre lefordított első regényét, az Acélt. A hazájában társadalmi ügyekért is elkötelezett szerző tavaly új könyvvel, az Egy barátság története című regénnyel jelentkezett, mely már most számos országban megjelenésre vár, és szeptember végén az elsők között kerül a boltokba magyarul, Lukácsi Margit fordításában.
Elisa és Beatrice tinédzserként találkoznak egy kisvárosban a toszkán tengerparton. Különböző a hátterük, mások a céljaik, magányosságuk sodorja őket egymás mellé, barátok lesznek. Aztán történik valami, és elválaszthatatlan szövetségük egyszer s mindenkorra véget ér. Tizenhárom évvel később Beatrice világsztár, több millióan követik a közösségi médiában. Elisa egyedülálló anya, akit nagyon megvisel, hogy szétváltak útjaik. Kamaszkoruk idején írt naplói alapján az írás erejével próbálja megérteni a barátságukat.
A hamarosan megjelenő regényből, most itt, a Nyugati tér blogon olvashattok exkluzív részletet.
Silvia Avallone: Egy barátság története (részlet)
Hallottuk, hogy felkapcsolja a villanyt, készít magának egy kávét abban a konyhában, amely talán az egyetlen a környéken, amelyikben már világosság van. Niccolò becsukta az ajtót, és egy szó nélkül visszamentünk az ágyba. Hallottuk a további hangokat: hogy kinyitja a vízcsapot a fürdőszobában, hogy pisil, hogy lehúzza a vécét. Ez most komoly, hogy vele kell élnünk? Amikor apa kilépett a lakásból a 6:30-as vonathoz, hogy bemenjen az egyetemre, ahol az utolsó vizsganapja volt a nyári szünet előtt, csak akkor tudtunk elaludni. Összeölelkezve feküdtünk az ágyneműhuzat alatt, a nap sugarai már beszűrődtek a redőny résein és bepettyezték a szobát. Alig három-négy órát aludtunk. Aztán jött anya, és felébresztett bennünket.
Rá sem ismertünk. Azzal állt elő, hogy menjünk, tegyünk egy kört a városban, olyan kifejezéseket használt, mint „látogassuk meg!” és „érezzük otthon magunkat benne!”, csupa felkiáltójel, csengő hang.
– Menjél, ha akarsz – szólalt meg Niccolò –, nekünk más terveink vannak.
– Milyenek? – kérdezte anya egy szelet kétszersültet vajazva.
Papa előre megterítette nekünk a reggelizőasztalt, mint a szállodákban. Keksz, lekvár, meghámozott és kockára vágott gyümölcs, még a szőlőszemeket is kimagozta. Niccolò és én alig bírtuk leplezni a döbbenetünket.
– Na, milyen terveitek vannak? – kérdezte anya, és egy kis dzsemet tett a vajas pirítósra.
– Keresünk egy dílert, ha annyira tudni akarod.
Nem harapott bele a pirítósba, megállt a kezében, és Niccolò felé bökött vele:
– Most már elég, Niccolò. Apád nem tud semmit. Bedühödik, mérges lesz. Rám.
– Ki a faszt érdekel?
– Nem tesz jót neked. Hosszú távon az agyadat is károsíthatja.
– Most megpróbálsz normális anya lenni? Csak az energiádat pazarlod.
– Ne veszekedjetek – szóltam közbe az álmatlanul töltött éjszakától elgyötörten, elszántan igyekeztem megvédeni a talán utolsó, hármasban tölthető napunkat. – Össze lehet egyeztetni a kettőt: a városnézést és a dílert.
Anya megint Niccolòt fürkészte:
– Ha apád rajtakap, hogy füvet szívsz, esküszöm, kinyírlak.
Még mi magunk voltunk, a saját szabályainkkal, a saját szokásainkkal. Abban az illúzióban ringattam magam, hogy mindez csak átmenet. Egyetlen hülye nyár, és vége.
Totális rendetlenséget hagytunk magunk után: csészék, tányérok a mosogatóban, morzsák az asztalon és az asztal alatt. Egyszerre foglaltuk el a fürdőszobát: én fogat mostam, anya zuhanyozott, Niccolò a haját zselézte. Aztán magunkra kapkodtuk a ruhát, a cipőt, és már indultunk is az Alfasuddal. Lehúzott szélvédők, és a régi autórádió ezt recsegte: „The cruelest dream, reality.”
– Anya, ha látsz egy punkot, állj meg – kérte a bátyám, miközben kiábrándult tekintettel bámult kifelé.
Ahogy araszoltunk a kocsisorban a tengerparton, mindjárt világossá vált számunkra: itt nem lesz a Babyloniához hasonló hely, sem olyan, mint a torinói Murazzi, sem civil központok, sem mozimúzeum, rave partiknak való elhagyott gyárcsarnokok. Nyoma sem volt említésre méltó ipari telepnek, graffitiknek, az anarchiát jelző A betűknek. Mozdulatlan város volt ez a T, bebörtönözve saját névtelenségébe.
Túldramatizálom: egy nagy falu volt. Szép tengerpart, egyetlen luxusszálló nélkül, esetlegesen leszúrt napernyők, kevés rendezett strand; és a híres felállványozott bástya. De ne kívánják tőlem, hogy leírjam a város nevét. Beatrice ott született, az életrajza mindenütt megtalálható. De az a T, amelyről én mesélek, az enyém. Senkinek sincs joga reklamálni: „az az utca nem ott van”, „itt nincs kábítószer”, „mifelénk a kislányok nem olyan könnyen vetkőznek”.
A lelkembe hatolnak most egyre beljebb.
*
Anya a Gramsci téren parkolt az Alfával, bevágtuk a kocsi ajtaját, úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, látom a kávézókban üldögélő öregurakat, a baristát, az újságost, a Coop vásárlóit és pénztárosnőit, mindenki minket bámult.
A bátyámnak zöld kakastaréja volt, az arcán és a fülében vagy egy tucat piercing, szegecselt kutyaláncot viselt és rongyos pólót. Én meg, mivel az anyám által összekéregetett készletből öltöztem, a térdemig érő férfiingben jártam. Anyán egy félig átlátszó lila kombiné volt melltartó nélkül.
Úgy szálltunk le T-ben, mint az ufók.
De a meglepetés vagy az értetlenség kölcsönös volt. Nem tudom megmagyarázni, de Olaszországon belül, ötszáz kilométerrel odébb az emberek tényleg másként öltöztek és gesztikuláltak, és akkor még nem hallottuk őket beszélni!
Abban a délelőtti órában a fiatalok vagy mind a tengerparton voltak, vagy kivándoroltak. Turista kevés volt, éppen csak néhány sápatag német család. A környékbeli helyek sokkal híresebbek és jobban felszereltek voltak. Itt csak az öregek méregettek bennünket kártyázás közben.
Niccolò vagy tíz méterrel odébb egészen elképedt:
– Itt egy játékterem!
Biellában már jó ideje nem volt ilyesmi. A vendégek arcát fürkészte, hátha talál közöttük egy dílert, de egyikük sem volt több tizenkét évesnél. Anya karon fogott mindkettőnket, és kénytelenek voltunk a korzón sétálni az elsárgult pálmák között, a még bezárt fagylaltozók, strandbüfék, bizsuboltok előtt. A korzó szűk kis utcákba torkollott. Elindultunk találomra a sikátorok között. Mint valami nyirkos pókháló, kövek, egymáshoz tapadt házak, még a fény se tudott behatolni közéjük. Az ablakokból edénycsörgés, az erkélyekről beszélgetés hallatszott.
Hirtelen kibukkantunk a fényre egy nagyobb téren, amelyet a tenger határolt, a parton csónakok és bárkák összevisszasága, fedélzetükön összegömbölyödött macskák napoztak. És odafönt, a Tirrén-tenger fölött egy, az időjárás viszontagságaitól megviselt, háromszintes épület, ablakain évszázados sólerakódás. Úgy magasodott a parton, mint egy elhagyott erőd.
Elolvastam a táblát. „Állami Gimnázium”.
Még egyszer elolvastam. „Giovanni Pascoli Állami Gimnázium”.
Hitetlenkedve közelítettem. Erősen fújt a misztrál.
„Giovanni Pascoli”. Nem tudtam elhinni.
Hogy szeptember közepétől oda fogok járni iskolába.
Hogy bekerülök oda. És bizonyos értelemben – de ezt csak a mai eszemmel értem – sosem kerülök ki onnan.
Elfordultam. De aztán megint fürkészni kezdtem: egy emeletet, találomra egy ablakot.
Anya és Niccolò semmit sem vettek észre ebből. Az afrikai vándorárusokat mutogatták egymásnak, akik az aprócska kikötőben hamis táskákat és kalózcédéket árultak. Nem volt időm elmondani nekik, hogy az a romhalmaz a humán gimnázium épülete, és én nem akarok oda járni, mert láttam, hogy kézen fogva továbbindultak. Nem törődtek velem. Akkor jutott eszükbe, hogy engem is hívjanak, amikor a hajóköteleken topogva napszemüvegeket vizsgálgattak, és számomra már apró alakokká zsugorodtak a távolban.
– Mindjárt megyek – kiáltottam vagy éppen csak suttogtam válaszul.
Hát nem mindegy?
Annyi év eltelt, és bele is törődtem: a család, amely számomra minden volt, egyúttal – és nem is kicsit – kettejük jegyessége is volt. Anyám és a bátyám jegyessége. Niccolò mindig vonzó volt, ráadásul elkárhozott lélek: egy olyan nő számára, mint anya, ennél több nem is lehetett. A fia volt, az elsőszülött, aki rögtön, a nászúton megfogant. És én? Kicsit olyan voltam, mint az a nyár: a szüleim kudarcba fulladt kísérlete, hogy újra összejöjjenek. Persze nemcsak ez, más is. De micsoda?
Nőj már fel, Elisa.
Hátat fordítottam nekik. Visszamentem a Marina térre, felnéztem a gimnázium épületére, felmutattam neki a középső ujjamat, és továbbmentem. Sírni szerettem volna, de mentem tovább. Szerettem őket, s közben gyűlölni akartam, de nem sikerült. Mentem tovább. Még vagy száz, kétszáz métert. Aztán megtörtént.
A fenti részletet Silvia Avallone Egy barátság története című regényéből Lukácsi Margit fordításában közöltük.