Rachel Cusk új regényében, a Tranzitban a már korábban a Körvonalból megismert Faye élete újabb epizódjait követhetjük nyomon. Tulajdonképpen olyan, mintha a Körvonal egyáltalán nem is érne véget: mintha csupán lapoznánk egyet, és máris a Tranzitot olvassuk. A két szöveg szinte minden átmenet nélkül, döccenésmentesen folyik egymásba.
Bráder Edina írása a Nyugati tér blognak
A Tranzitmaga mögött hagyja Athén fehérre meszelt házait és a vakítóan kék tengert; helyszíne London, ahol Faye megpróbálja újjáépíteni életét a válása után. Ez az építkezés motívumként is megjelenik a szövegben egy lakásfelújítás formájában: az ingatlanos figyelmeztetése ellenére vásárolja meg az új lakását, amiről kiderül, hogy rettenetes állapotban van. Az építkezési vállalkozó is hiába figyelmezteti, a nő belevág a felújításba. Faye pontosan tudja, mennyi pénzt emészt majd fel a renoválás, milyen sokáig kell majd építési területen élnie, és hogy a szörnyen goromba alsó szomszédok mindent megtesznek majd, hogy akadályozzák a munkát; mégis olyan elszántsággal veti bele magát a felújításba, mint ahogy élete darabkáit igyekszik újra összerakni.
Az egész regényt áthatja az a félelem, hogy talán mégsem sikerül változtatnia. Mi van akkor, ha bizonyos dolgok változtathatatlanok, és bárhogyan is igyekszünk, mégis ugyanott maradunk? Ennek hangot ad Faye egyik volt partnere is, akivel összefut az utcán: „Különös – tette hozzá –, hogy te mindig mindenen változtattál, én meg soha semmin nem változtattam, mégis mindketten ugyanott kötöttünk ki”, mondja a nő arcába, valószínűleg minden hátsó szándék nélkül, azonban az olvasó felszisszen a tűpontos megjegyzéstől.
A megfigyelés és a figyelem egyébként is fontos szerepet játszik a könyvben: a Körvonalhoz hasonlóan itt sem a főszereplő cselekedetei vagy gondolatai kerülnek előtérbe, sokkal inkább azoké, akikkel találkozik. Faye jó hallgatóság, odafigyel a másikra, visszakérdez, az olvasónak pedig az az érzése, hogy a szereplőhöz hasonlóan magába szív minden információt, megrágja, és aztán érdemben tud majd rá reagálni. Ez a folyamatos figyelem pedig olyan részletgazdag leírásokat eredményez, melyeket öröm olvasni, sőt, néha szinte szürreális jeleneteket szül: az alsó szomszédok már-már egy norvég regéből előbukkanó, rosszindulatú trollokká válnak jellemzésük alapján.
A Tranzit egy nyugodt regény a teljes káoszról. Faye élete leginkább szétrombolt lakására hasonlít, bizonyos dolgokat nem talál benne, másról talán elfeledkezik, és sosem kerül elő újra; fiai az apjuknál húzzák meg magukat, ő pedig tanít, igaz, kevés beleéléssel, egyfajta nyugodt, külső szemlélőként tekint életére és annak ziláltságára. Az egyik legszebb példája ennek a végső jelenetek egyike, mikor Faye részt vesz egy vacsorapartin, amit az unokatestvére és annak új felesége ad, és ami végül egy hatalmas, őrült kavalkádba fordul, ahol a különböző korú gyerekek ezért vagy azért ordítanak, vagy a szüleikbe csimpaszkodnak, akik idővel szintén ordítani kezdenek; Faye azonban békésen szemléli az egészet, borát kortyolgatva.
Ha tetszett, ahogyan a Körvonalban alámerültünk saját magunk és mások történeteibe, akkor az is fog, ahogyan Faye (akit ebben az írásban többször neveztünk meg, mint a két könyvben összesen) próbál kiigazodni új élete útvesztőiben. És ki tudja, talán még saját utunkra is rátalálunk olvasás közben…