Szeptember első napjaiban végre kezünkbe vehetjük Kőhalmi Zoltán második kötetét. A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit bombasztikus skandináv krimiparódia volt, a népszerű humorista új könyvével a tudományos fantasztikum területére merészkedett. Néhány bennfentes szerencsés, aki már olvashatta Az utolsó 450 évet, mind ódákat zengett róla, Vonnegutot és Douglas Adamst emlegetve. Kőhalmi szövege továbbra is nagyon szórakoztató, okos és sziporkázó, amelyben ezúttal egy maciméz (és a kupak) lebomlási idejének 450 évét kísérhetjük végig. Ahogy a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András írja, „alig vesszük észre röhögés közben, hogy Kőhalmi nagyon is komoly dolgokról értekezik: nemcsak fizikáról és metafizikáról, hanem arról is, hogyan fulladunk bele a saját magunk teremtette szeméthalomba”.
Íme az első exkluzív részlet itt, a Nyugati téren a szeptemberi könyvhétre érkező regényből.
Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év (részlet)
A Maci anyaga egyszerű halandóknak műanyag volt, jól informáltaknak PET, csomagolóipari mérnököknekpolietilén-tereftalát. Kerek fején kalapként ült a citromsárga, fordított tölcsérre emlékeztető Kupak. (Mérnököknek belső záróperemes, bordázott palástú, csőrös polipropilén záróelem.)
Míg sok társa kényelmesen üldögélt, a Maci két lábon állt, ha nem is olyan rendíthetetlenül, mint egy fegyverét markoló ólomkatona. Inkább csak álldogált, üresen még egy szellő is felborította volna. Hiába voltak megtermett tappancsai, tekintélyes pocakját rövidke lábak tartották, így alkatra bakancsos, kertésznadrágos mesteremberre vagy horgászra hasonlított. Felsőtestén azonban nem látszott kantár, ahogy gallér vagy ingujj sem. Nem kérdés, hogy meztelen volt. Ami persze hihető egy kitalált medve esetében, annál is inkább, hogy a világ számos valódi medvéje szintén nadrág nélkül élt.
Mégis valahogy hiányzott róla a ruha, mivel kifejezetten civilizált alak benyomását keltette. Ezt sugallta testtartása, és a tény, hogy kalapot hordott.
De igazán kultúrlénnyé mégis a mancsai között tartott, nyitott könyv tette. Nem mintha olvasott volna belőle, a kötetet melle elé leeresztve egyenesen előre nézett. Olyannak tűnt, mint aki kalapzsebében slusszkulccsal, költőpénzzel egy német nudistastrandon próbál ismerkedni szótár segítségével. Vagy lehetett tengerparti üdülőhelyen krimijébe merülő szállóvendég, aki a lépcső aljára érve döbben meg egy váratlan fordulaton. „Lady Wordsworth hét órakor nem találkozhatott a szobalánnyal”, gondolja, amikor felnéz, és a hall közepén állva ébred rá, hogy nem vett fürdőnadrágot.
De még ha a Maci nem is feszengett meztelensége miatt, mert bundája ruhával ért fel, arcán láthatóan valami zavar tükröződött. Szeme kikerekedett, száját inkább kínos, mint önfeledt mosolyra húzta. Mintha konferanszié lenne, aki mappáját szorongatva most készül bejelenteni, hogy az est sztárja nem tudott eljönni. De leginkább mégis egy lelombozott turistára emlékeztetett, aki hitetlenkedve veti össze útikönyvével a látványt: „Ez itt már a lenyűgöző panoráma?”
Ezzel a bizonytalan ábrázattal tekintett a Maci maga elé, amikor társaival együtt dobozba tették, majd egy méhészet raktárába került, és akkor is, amikor mézzel töltve elfoglalta helyét a Szandra ABC harmadik polcán a szörpök és citromlék között.
Kezdetben csak a várakozás volt a félhomályban. Napok, hetek teltek el, míg a sorban előrébb lépett.
Addig állt, szorosan a másik mögött, de apránként egyre több lett a fény. Nézte azt a világosodó, aranysárga tarkót és a széles hátat a címkével. Nem tudta, de idővel megérezte, hogy saját háta is ugyanilyen. A címkén betűk, melyek értelmét nem ismerte, viszont otthonos volt minden kanyarulatuk: „Kristályosodás előfordulhat, a termék minőségét nem befolyásolja”.
És amikor végre feltárult a tágas, szabad térség a száraztészták ragyogó hadával meg a messzi távolban csilingelő kasszával, egy pillanat múlva véget is ért az egész. A legtöbb vevő csak nézegette, aztán visszatette a macikat, de előfordult, hogy valaki egészen a jégkrémektől jött vissza.
Fotó: Máté Péter/Helikon Kiadó
A macimézes flakonoknak nem voltak nagy vágyai. Csupán egy kis törődést, figyelmet szerettek volna, mint mindenki. Találni egy megértő társat vagy egy befogadó családot. Ilyenkor persze fogalmuk sem volt még, miből áll az élet. Csak sejtették, hogy ha mind ugyanonnan indulnak is, bármerre ragadhatja őket az élet. Így várakoztak mindannyian, mint töltények egy fegyver tárában, kilövésre készen.
Valóban elképesztő különbségek mutatkoztak abban, melyik mackó mire vitte.
Aki a polcon a sorban kettővel a Maci előtt állt, a Szandra ABC fölött lakó magányos könyvelőhöz került. A pedáns férfi minimális mézfogyasztással (egy kiskanál a reggeli kávéba) százhatvankét nap alatt ürítette ki a flakont. Mivel a zöld gondolat teljesen hidegen hagyta, ahogy a pontos elszámoláson kívül minden más gondolat is, a társasház nagy zöld kukájába dobta az üres palackot. Az pedig, hála a szemétszállítás szorgos munkásainak, három nap múlva már a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű csarnok méretű kazánjában égett. (A könyvelő elosztotta a háromszáz millilitert százhatvankettővel, és arra jutott, hogy nem szabványos a kiskanala.)
Nem sokan futottak be ilyen egyenletes pályát. Voltak, akik hónapokon át ácsorogtak konyhaszekrények legmélyén, porosodó csokinyulak és soha nem használt pakisztáni fűszerkeverékek mellett. Aki pedig sorban rögtön a Maci után következett, négy évet és tizenkét napot töltött beszorulva egy hűtőszekrény mögé. Költözéskor bukkantak rá, beszáradva hajították szemétbe.
Őt a pusztazámori hulladéklerakónál ásták el.
Akik családhoz kerültek, élvezték, hogy fényes reggeliken napfürdőznek konyhaasztalokon, vagy nagy teázások alatt járnak kézről kézre. A fogyasztók könyörtelen világában viszont a népszerűbbeket még hamarabb kifacsarták, azután egyszerűen ejtették őket.
Mivel abban az időben még működött a szelektív hulladékgyűjtés, számos flakon a műanyagoknak fenntartott sárga kukába jutott. Egyeseket kiválogattak, ledaráltak és megint flakonná alakítottak, így nagy munka árán újra szemetekké lettek, csak kicsivel később. Másokat ezernyi palackkal együtt bálába préseltek, konténerben a világ másik felére küldtek, ahol jobb híján az egészet a tengerbe borították.
Voltak persze szerencsések, akiket továbbhasználtak. Mézet töltöttek beléjük kávézók pultjain, aprópénzt előszobatükrök előtt.
Az az alak viszont, akinek a Maci annyit bámulta a hátsó felét, egyenesen kabalaállattá vált. A kisbolttal szemközti buszvégállomásról vette meg az egyik ellenőr hölgy, és ajándékot készített belőle Sanyinak, a mackós alkatú sofőrnek. Munkahelyi mikulásozás keretében húzta ki a nevét. Mind a szűk szolgálati helyiségbe zsúfolódtak, amikor átnyújtotta a piros zacskóba, szaloncukrok közé rejtett szobrocskát. A mancsok között festett kormánykerék virított, a kupak tetején filcből bojt, pontosan, mint Sanyi sárga jambósapkáján. Nagy szerelem lett belőle, és a figura hat éven át zötyögött a 7-es busz műszerfalán. De még ha évtizedekig őrizgette valaki, egy flakonnak az is csak rövid közjátékot jelentett, hiszen az emberöltő is eltörpül egy műanyag palack hosszú élete mellett.
A Maci mindenesetre jó esélyekkel vágott neki a kalandnak.
Szerencséje volt alakjával, egy kedves kölyökállat sokkal szerethetőbbnek bizonyult egy közönséges PET-palacknál. Ráadásul a mézhez az emberek az egészség képzetét kapcsolták és nem az elhízásét, ahogy a méhekhez a szorgos munkát és nem a halálos csípéseket. Bizonyára kevesebben vásárolták volna, ha a flakonnak ízeltlábú formája van, és azt írják rá: „Veszélyes rovar felöklendezett váladéka, krónikus betegségekhez vezethet.”
De ami a legfontosabb, a méz apránként fogyott.
Egy macimézes flakonnak átlagosan 3 hétbe, 4 napba, 6 órába és 12 percbe telt a kinyitástól eljutni a kiürülésig.
Egy szélvédőmosó-folyadékos kanna pillanatok alatt a szemétben landolt. Ő volt a negatív rekorder, a pozitív csúcsot a Dayyaan pakisztáni fűszerkeverék állította be. Persze az ilyesmit akkor még nem tartották számon, mivel a hulladékprofilozás tudománya csak a 2050-es években indult fejlődésnek.
Hősünk tehát megbecsült csoportba született, ha nem is a legkiváltságosabba. Nem ő volt a csomagolások világának fehér, keresztény, heteroszexuális férfija, de nem tartozott a fekete, muszlim transzneműek közé sem. Valahol félúton helyezkedett el egy fehér, keresztény, biszexuális nő és egy olyan latin-amerikai, UFO-hívő férfi között, aki szívesen visel női harisnyákat.
Ezért is volt teljesen érthetetlen és letaglózó, hogy megvásárlása után 8 óra 54 perccel már üresen, kukába vetve hevert egy közönséges nyalókavég mellett.