Ma érkezik a nyomdából Rubin Eszter új regénye, a Minek szenved, aki nem bírja? A szerző személyes soraival ajánlja könyvét olvasóinknak.
Rubin Eszter írása a Nyugati tér blognak
Pető Hanga tehetséges grafikus, sikeres tervezőcégnél dolgozik. Férje Balira viszi meglepetésutazásra az első házassági évfordulójukon. Amikor azonban az őserdőben anafilaxiás sokkot kap, amit csak kis híján sikerül túlélnie, el kell gondolkodnia, hogy minden rendben van-e az életében, mivel ettől kezdve elveszíti magától értetődő biztonságérzetét, önmagába vetett hitét, amit nagy nehézségek árán épített fel.
Az emberek szeretnek betegek lenni. És tudnak is – állapítja meg a férje. – De minek beteg, aki nem bírja? – teszi fel a kérdést. Eközben Hanga lassan mindenre és mindenkire allergiás lesz, saját házukból is ki kell költöznie, pedig most kezdték ott a közös életüket. Nem tud enni, nem érintkezhet senkivel és semmivel. Egyedül van, bezárkózva egy kis faházba, a kertjük végében álló fehér törzsű nyírfák árnyékában.
Mindent ki lehet bírni, ha az ember megfelelő távolságot tart az érzéseitől – gondolja Hanga, aki gyerekkori traumák talaján építi fel saját érvényes szenvedéstörténetének áthághatatlan falait. Számára a kamaszkori szorongások ágyaznak meg a túlzott és értelmetlen kompromisszumokkal kísért női létnek, az újra és újra megismételt aláválasztásoknak, a születésük pillanatában kudarcra ítélt párkapcsolatoknak.
Miért most hullik darabokra az életem? Miért most jön ki rajtam minden kórság? – kutatja a válaszokat megszállottan. – Amikor éppen élhetnék. Amikor minden jóra fordult. Van otthonom, szerető társam, jó munkám. Tökéletes az életem. Csak nem tudom megélni. Az életem boldog. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is boldog vagyok-e.
A történet középpontjában a családon belül, nemzedékeken átívelő örökletes, generalizált szorongás változatos megnyilvánulási formái állnak. A szégyen, az önsorsrontás, önmagunk és vágyaink fel nem ismerése és fel nem vállalása. Apátlanság, szeretetet kimutatni képtelen anya, magányos gyerekkor, és a generációkon át a szereplők génjeibe ivódott holokauszt-trauma feldolgozhatatlansága.
Soha meg nem valósuló álmok kergetése, amelyek kapuja egy napon megnyílik előttünk, de lehet, hogy már nincs erőnk belépni.
Mindez olyan állapot kialakulásához vezet, amelyben az ember minden külső hatásra extrém fizikai tünetekkel reagál, és kirekesztődik a társadalomból. Menekülés az élet elől. Menekülés a betegségbe, a lelki defektusok menedékébe, végül a karanténba, ahol végleg, igazoltan el lehet rejtőzni a világ elől.
Negyedik kötetem, a Minek szenved, aki nem bírja?, egy egyre nagyobb teret hódító civilizációs betegség irodalmi interpretációja, amely reflektál a karanténra is, olyasvalaki szemszögéből, aki egész életét az állandó kívülállásból fakadó izolációban töltötte. A fordulatos történet, csakúgy, mint az előző, Árnyékkert című regényem, a szépirodalom eszközeivel ábrázolt pszichológiai esettanulmányok gyűjteménye, szokatlan fénytörésben vizsgálja felül a nyugati ember nézőpontját, amely egyik fő identitásképző forrásnak a saját traumáinkkal való azonosulást tekinti.
Amikor Ármin elmegy dolgozni, Hanga visszaszivárog a házba. Próbálja szoktatni magát a masszív falakból jövő erős kinyilatkoztatáshoz, a megkérdőjelezhetetlenül magabiztos stabilitáshoz. Bebizonyítani a háznak, hogy nem véletlenül, a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán került ide. Ez a megfeszített erőlködés, a megfelelni vágyás egy olyan eszményképnek, amelyet sosem fog elérni, napközben elvonja a figyelmét a munkáról. Akkor tud legjobban dolgozni, ha kivonul a házból, amikor este Ármin is otthon van, és menekül a férfi közelségétől, mert ő is csak arra emlékezteti, hogy nem vált be, nem lett belőle jó feleség, nem sikerült olyan nővé válnia, akiről azt hitte, lenni szeretne. Kint a kisházban, testközelből körülveszi a kert, hallja a növények lélegzetét, a vékony falak csak esetlegesen választják el a szabad levegőtől.
A hosszú, egyedül töltött napok alatt, amikor a ház mély csendje magába zárta, mintha visszautazott volna az időben. Megint tizenöt éves volt. Vagy talán még mindig. Végtelen, pokoli kamaszkor, amelyből sosem lehet kilábalni. Nem tud bemenni a városba, tenni a dolgát, mint az igazi emberek, akiktől fényévek választják el. Rövid, szemvillanásnyi kirándulást tett közöttük, de letelt az ideje, vissza kellett térnie az árnyak országába, ahova tartozik. Nem érti mi az oka. Naphosszat tűnődik, miért nem lehet ő is olyan, mint a többiek. Hiába próbálta, és igazán eszeveszetten próbálta, valamiért nem sikerült. Pedig mindennél jobban igyekezett, hogy olyan legyen, mint mindenki más, de mindig kilógott, más volt, nem olyan tömör anyagból faragták, mintha félig vagy néha talán egészen átlátszó lenne, egy árnyék a házfalon, amelynek nincs kiterjedése, nem tölti ki a teret. Valamiképpen kevés hozzá, túl könnyű, és lebegő, nem tapasztja talpát a földhöz, nem tartja meg semmi. Vékony szálon függ a magasból, amely teljesen esetlegesen himbálózik, hiszen nincs rögzítve, bármelyik pillanatban lebomolhat, láthatóvá válik a másik vége, száll, száll a levegőben, mint a pihe, amit céltalan sodor a szél. Amint földet ér, az ő életének megszámlálható percei is elfogynak.