„Minden novellája felér egy regénnyel” – Alice Munro 90


Lukács Laura születésnapi köszöntője a Nyugati tér blogon

Későn találkoztam Alice Munróval egy különleges könyve, a Kilátás a Várszikláról kapcsán. Ezen közelebbi, fordítói találkozást értek, hiszen mire az ember lefordít egy könyvet, háromszor-négyszer is elolvassa, minden szavát megrágja, ízlelgeti, rejtett értelmeket keres (és talál). De persze találkozhattam vele korábban is: addigra már tíz kötete megjelent magyarul Mesterházi Mónika, Rakovszky Zsuzsa és Borbás Mária kiváló fordításában.

A Kilátás a Várszikláról (2006, magyarul 2018) azért különleges kötet, mert bár Munro egyéb könyveihez hasonlóan lazán kapcsolódnak egymáshoz a benne lévő novellák, valahogy összetartozóbbak, hiszen Alice Munro (született Laidlaw) skóciai családjáról, kivándorlásáról és újvilági boldogulásáról szólnak − sajátos formában, történetről történetre újrateremtve a múltat. De a szerző is annak tartja:

„Anyagom itt-ott – szinte úgy, hogy észre sem vettem – történetekké kezdett formálódni. Némelyik alakom saját szavaival termett előttem, mások helyzetekből léptek elő. […] szavaikkal és szavaimmal idéződött meg szereplőim élete egy meghatározott korban és környezetben, amelyet igyekeztem a múltról alkotott elképzelésünkhöz leghívebben ábrázolni.”

A történet a 18. század legvégén, a skóciai Ettrick-völgyben kezdődik, ahol Munro egyenes ági felmenői éltek. Itt előfordul, hogy Halloweenkor zöldruhás pici asszonykák énekelgetik csúfondárosan az ember nevét. Vagy szomszédainkra emlékeztető kísértetalakok csalnak minket csaknem vesztünkbe. De valós, irodalmilag is jegyzett alakok – Walter Scott, James Hogg, a prédikátor Thomas Boston – érintkeznek Munro őseivel, és a hézagokat a nagyon is valósnak tetsző képzelet, vagy az ősök sorsáról való őszinte tűnődés, latolgatás tölti ki. A címadó Várszikla az edinburghi várban van, ahonnan szereplőink látják az öböl túlsó partját, abban a hitben, hogy Amerikát látják, ahová majd egy emberöltővel később kivándorolnak. Egy varázslatos tengeri utazás, az eltűnő skóciai partok, később az előtűnő amerikaiak, egy öreg apa, két fia és egy lánya, egy hajón születő unoka, hajónapló, táncmulatság a fedélzeten, bálna. Csupa szépség, sziporka, humor − és az elszakadás fájdalma.

A küzdelmes kezdeti időkből szinte észrevétlenül siklunk át Munro nagyszüleinek, szüleinek korába, végül megérkezünk az ötvenes évekbe. Úgy, hogy közben sosem szakadunk el a valóságtól, meg sem kérdezzük, mi a valóság, és mi a fehér foltokat kitöltő képzelet, mert a történet, ha szaggatott is, mintha hosszú családregénnyé állna össze, sok kicsi, novellányi cselekménnyel, mégis nagy időívben.

Az első rész dokumentumokra, hajónaplóra, levelekre támaszkodik; a másodiknak a forrása: egyéb kötetekből kihagyott, „nem odavalónak” érzett novellák. „Nem visszaemlékezések, ugyanakkor több közük van a személyes életemhez, mint a többi történetemnek […] – mondja Munro −, inkább memoár […]: saját életemet kutattam, de nem szigorúan vagy feltétlenül ragaszkodva a tényekhez […] az énemet körülvevő alakok önálló életre keltek és olyan dolgokat műveltek, mint a valóságban soha. […] Némelyik figurám olyan messzire került az eredetétől, hogy már nem is emlékeztem, ki volt eleinte.” És mégis: családjának, szüleinek és nagyszüleinek sosem állított ennél valósághűbb, a tárgyi környezet szempontjából is roppant részletes emléket – apja menyét- és rókafarmjától az egyre súlyosabb beteg (Parkinson-kóros) anyján és a különféle iskolai játékokon át az első szerelmi csalódásig. „Életem e korai szakaszában három házasságot tanulmányozhattam viszonylag közelről”, írja, és aki megismeri a szülők, nagynénik és nagyszülők árnyalt történetét, a fiatal Munro első házasságának bonyolult hátterét, a már akkor benne rejlő ellentmondásokat, az esküvőre készülődő lány megmerítkezését a családi múltban női narratívákon keresztül, az többé nem téveszti szem elől Munro írásaiban a képlékeny, mindig átgyúrt, mindig újabb vonatkozásokkal, dimenziókkal kiegészülő önéletrajzi szálakat.

Munro maga mondja egy interjúban, hogy sosem vezetett naplót, csak rengeteg dologra emlékszik, és az átlagosnál jobban figyeli saját magát. De más szereplőiről is szinte mindent tud: „hogy milyen ruhákat viseltek, hogy viselkedtek az iskolában, mi történt és történik majd velük azon az életszeleten kívül, amellyel az elbeszélésben foglalkozom”. Ez a rendkívüli anyagismeret tesz mindent, amit Munro ír, olyan hitelessé. Hiába tűnik úgy, mintha egy-egy történet spontánul bomlana ki, és kanyarodna el sokszor teljesen váratlan irányba, váratlan végkifejlettel, mint például A kolduslány (1977, magyarul 2019) kötet Vadhattyúk című, félelmetesen és furcsán erotikus novellájában, vagy a fájdalmasan, önironikusan és viccesen erotikus Csínyben, ezek rendkívüli gonddal megírt elbeszélések; minden szónak súlya és értelme van.

Munro felismerhetően életrajzi gyökerű írásaiban ugyanolyan kíméletlen önmagával (a vele rokonítható szereplővel), mint az összes többivel. Látja tévútjait a szerelemben, az elvált anya szerepében vagy mindkettőben (Gondviselés, Simon szerencséje), hiúságát, gyermeki gonoszságát, kamaszkori éretlenségét, hogy bizonyos helyzetekkel megbirkózzon. A kolduslány alcíme: Történetek Flo és Rose életéből, és a benne szereplő novellák nemcsak mostohaanya és lánya hullámzó, folyton alakuló, hol érzelmileg távolodó, hol közeledő viszonyát aknázza ki, hanem a Munro-írásokban oly gyakori kisváros és nagyváros – ugyancsak vonzással és taszítással leírható − ellentétét is. Munro azt mondta egy interjúban, hogy szeret kisvárosokról írni, mert „a kisváros olyan, mint egy színpad, amelyen emberi életek játszanak”.

Munro sokat és sok helyen élt, sokat tapasztalt, érzett, és mindezt tudássá, bölcsességgé érlelte. Kérlelhetetlen memóriája van. Megtalálta a saját összetéveszthetetlen eszközeit, hogy élete és tapasztalása anyagát letehetetlenül mély és izgalmas olvasmánnyá gyúrja. Minden novellája felér egy regénnyel. Már tizennégy évesen tudta, hogy író lesz. Az lett, mindannyiunk örömére. Isten éltesse!