Jó hírünk van azoknak, akik 2019 óta nem tudnak szabadulni ezektől a moziban látott pillanatoktól: ahogy a Cliff Booth-t alakító Brad Pitt támadásra uszítja a kutyáját, vagy ahogy Margot Robbie fehér lakkcsizmában cikázik Hollywood utcáin, utána pedig feltett lábbal, irigylésre méltó gyermeki lelkesedéssel nézi saját magát a filmvásznon. Quentin Tarantino első könyve, amely a filmhez hasonlóan a Volt egyszer egy Hollywood címet viseli, novemberben már magyarul is olvasható lesz. A regény június utolsó napjaiban jelent meg az Egyesült Államokban, mi pedig gyorsan megnéztük, mit írt róla az amerikai sajtó.
Bráder Edina írása a Nyugati tér blognak
Két évvel azután, hogy kilencedik filmjét is megrendezte Quentin Tarantino, ifjúkora egy újabb kedvelt formátumához nyúlt: saját bevallása szerint is falta a B kategóriás filmek regényesített kiadását, gyakran úgy olvasta ezeket a ponyvákat, hogy az eredeti filmet sem ismerte. Mielőtt azt gondolnánk, hogy első regényével, a Volt egyszer egy Hollywooddal csak újabb bőrt húz le az Oscar-díjas Hollywood-hozsannájáról, elolvashatjuk pár friss nyilatkozatát, ahol ő maga is a filmes történet teljes újragondolásáról beszélt. Ezt erősítik meg az első kritikák is, amelyek szerint a könyv egészen új élmény – „gátlástalanabb, szexibb és véresebb”. Közben pedig filozofikusabb, és sokkal mélyebbre viszi az olvasót a történet és a karakterek világába.
„Egy ízletes koktél – írja a Volt egyszer egy Hollywoodról a The New York Times. – Egy őrült, színes kavalkád, mellyel Tarantinónak egyáltalán nem az volt a célja, hogy szépirodalmat írjon, sokkal inkább olyan témákról akart beszélni, melyek igazán érdeklik: filmekről, bajtársiasságról, zenéről vagy popkultúráról. Már maga a kötet megjelenése is azt sugallja, hogy nem a szokásos papírformába átültetett filmmel van dolgunk: a regény [amerikai kiadásának] borítója a hetvenes évekbeli puhafedeles, olcsó kiadványokat idézi, melyeket a pénztárgép mellett markolhattunk fel a szupermarketben. Ez a forma tökéletesen meg is felel a tartalomnak, valamint a szöveg stílusának, ami ha jobban lenne megírva, attól rosszabbul lenne megírva.”
A regény története persze nagyon is hasonló a filmhez, de ne higgyük, hogy tudjuk, hogyan végződik – figyelmeztet a The Washington Post. Talán ez volt a film regényesítésének legnagyobb kihívása: hogyan érhető el, hogy érdekelje az olvasót a regény, ha egyszer ismeri annak befejezését? De vajon valóban ismerjük? A film katartikus zárójelenetét Tarantino már a regény elején elintézi néhány mondattal. Rick Daltont (akit Leonardo DiCaprio alakít) az az eset tette híressé, mikor Tarantino egy korábbi filmjéből ismert lángszóróval felgyújtott egy Manson-követőt. Egyfajta nemzeti hősként ünneplik, rendszeres vendég az esti talk show-kban, mégis, a történet nagy részében Dalton azzal küszködik, hogy „Eisenhoweri színészként egy Dennis Hopper-féle Hollywoodban” releváns tudjon maradni. Az éppen változó Hollywood fenyegetést jelent mind Dalton, mind pedig elválaszthatatlan partnere, Cliff Booth számára. Megismerjük Booth háttértörténetét, fény derül felesége meggyilkolásának körülményeire; és arra is, hogy a macsó életvezetési tanácsai mögött nagyon is valós tapasztalatok állnak: a háborúban annyi japán katonát ölt meg, hogy kétszer is kiérdemelte a bátorságért járó érdemjelet.
„A regény azért is működik, mert Tarantino nem a Manson-családot, hanem saját szereplőit helyezi a történet középpontjába” – véli a The Washington Post. A Booklist szerint Tarantino, aki amúgy is mindenkit provokál, most szintet lép, és első könyvében valódi irodalmi erőt képes villantani. Előremutató regényíró, aki ügyesen mászik bele karakterei pszichéjébe, okos és lebilincselő párbeszédeiben izgalmasan keveredik a vidámság és a szívfájdalom.
A nehéznek tűnő témák ellenére a szöveg pontosan olyan, ahogyan azt Tarantinótól elvárjuk: szándékosan mellőz minden politikai korrektséget, túláradó és excesszív, és annyi popkulturális utalást tartalmaz, hogy az ehhez szükséges lábjegyzetek egy pont ekkora terjedelmű kötetben férnének csak el. Ez részben Tarantino személyes érdeklődéséből is fakad, aki nagy rajongója ennek a korszaknak, de „nagyon jól átlátja azt is – írja a The New York Times recenziójában –, hogy Amerikának nincs mitológiája, Amerika mitológiája valójában a popkultúra.”
Ha tehát egy, a rendezőtől már megszokott őrült utazásra vágyunk, melynek során nem pusztán a korszak nagyjai jelennek meg a lapokon, de Dalton színésztársa, a cserfes nyolcéves kislány is; ahol számunkra eddig nem ismert részleteket olvashatunk Manson ígéretes zenei karrierjéről; ahol Booth és Dalton vállvetve átkozzák továbbra is a „szaros hippiket”, akkor ne feledjük: a regény magyar kiadásáig csak novemberig kell várni!