„Ha csak Európát nézzük, elképzelhető, hogy néhány éven belül hosszabb szakaszokon húzódik majd fal, kerítés vagy más akadály, mint a hidegháború csúcspontján.” – írja Tim Marshall Falak. Életünk kerítések árnyékában című könyvének bevezetőjében, amely a nyár elején jelent meg magyarul. A szerző neve A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról című kötettel vált ismertté a hazai olvasók számára, melyben tíz fejezetben (többek közt Oroszország, Kína, Egyesült Államok, Latin-Amerika, Közel-Kelet, Európa) térképek segítségével vázolja fel e régiók múltját és jelenét, s közben rámutat a fontosabb tényezőkre, melyek történelmüket befolyásolták.
A Falak című könyvében arra keresi a választ, mi osztott meg bennünket a múltban, feltérképezi a jövőt, és rávilágít a világunkat még sokáig meghatározó törésvonalakra. Tim Marshall minden megosztott térség bemutatására nem vállalkozhatott, ehelyett olyan régiókat választott ki, amelyek globalizált világunk identitásproblémáit illusztrálják: a migráció hatásait (Egyesült Államok, Európa, indiai szubkontinens), a nacionalizmust (Kína, Egyesült Királyság, Afrika), valamint a vallás és politika összemosódását (Izrael, Közel-Kelet).
A Nyugati tér blogon most egy részletet olvashattok a Falakból, amely a belfasti „békefalakról” szól.
Tim Marshall: Falak. Életünk kerítések árnyékában (részlet)
Észak-Írország az Egyesült Királyság négy régiója közül a legkisebb, az ország területének csupán 5,7%-át teszi ki, és 1,9 millió lakosa a teljes népesség 2,9%-ának felel meg. 1921-ben jött létre, miután a brit kormány két különálló részre osztotta Írországot. „Dél-Írország” 1922-ben lett független, míg Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradt. Vannak, akik egyenértékűnek tekintik az „Egyesült Királyság” és „Nagy-Britannia” megnevezéseket, ám utóbbi csak Angliát, Skóciát és Walest foglalja magában (valamint néhány közeli, kisebb szigetet), míg az Egyesült Királyságnak részét képezi Észak-Írország is. Az ország hivatalos, teljes megnevezése „Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága”.
Észak-Írország lakossága a kezdetektől fogva megoszlott a most már csak minimális többségben lévő protestánsok és a katolikusok között. A protestánsok általában skóciai, illetve kisebb részben angliai telepesek leszármazottai. Legtöbben közülük unionisták voltak, és mind a mai napig azok: az Egyesült Királysághoz akarnak tartozni. A legtöbb katolikus pedig „nacionalista” volt, és ma is az: ők egy egységes Írország létrejöttét kívánják, de e cél elérésének mikéntjéről megoszlanak a vélemények. Mindig is volt valamennyi ellenségeskedés a két közösség között, ez pedig gyakran vezetett erőszakhoz. A legnehezebb időszak a hatvanas évek végén kezdődött, ez volt a három évtizedig tartó „Bajok” (the Troubles) korszaka: több mint 3500 ember veszítette életét az erőszakos cselekmények során, és további 50 ezer ember sebesült meg.
Az 1998-as nagypénteki egyezményben elfogadott hatalommegosztási rend nagyrészt véget vetett az erőszaknak, és részben az ebből származó úgynevezett „békeprofit” nyomán növekedésnek indult a gazdaság, és csökkent a munkanélküliség. Ennek ellenére Észak-Írország súlyosan megosztott terület, ahol a „mi és ők” kultúrája rendkívül mélyen gyökerezik. Az oktatás és a lakhatás az élet leginkább megosztott területei közé tartozik: ez tökéletesen látszik a fővárosban, Belfastban, ahol sok helyen fizikai falak választják el egymástól a két oldalt. Hiába nevezik őket „békefalaknak”, a szomorú valóság az, hogy ezek a konfliktus jelképei. Itt nem olyan megszakítás nélküli, tornyosuló falat kell elképzelni, mint amilyen Ciszjordániában vagy a Szaúd-Arábia és Irak közötti határon áll. Belfastban inkább egy sor némiképp omladozó beton- és fémépítményről van szó, amelyek főleg a főváros szegényebb, északi kerületeit szelik keresztül-kasul. A Bajok elején tűntek fel apránként a torlaszok, amelyek közül némelyik látszólag értelmetlen helyen kezdődik és ér véget – a helyiek azonban pontosan tudják, miért ott állnak, ahol: a falszakaszok jelölik a protestáns és katolikus területek határait, és ezek nélkül gyakoribbá válhatna az erőszak.
Henry Robinson a legtöbb embernél pontosabban ismeri az itteni törésvonalak mélységét és szélességét. Robinson egykor a Hivatalos Ír Köztársasági Hadsereghez (Official Irish Republican Army, OIRA) tartozott, fiatal korában börtönbe került, miután az OIRA-val versengő Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg egyik tagját térden lőtte. Miután azonban letöltötte büntetését a Crumlin Road-i börtönben, életét a konfliktusok megoldásának szentelte – Észak-Írországban, valamint a világ más részein, például Kolumbiában. Úgy gondolja, a falak a megbékélés útjában állnak: „Én ezeket »konfliktusfalaknak« vagy »gyűlöletfalaknak« nevezem. A konfliktus véget ért, de a szektáriusság továbbra is jelen lehet a társadalomban – ezt a konfliktus vége óta gyarapodó falak száma is bizonyítja.”
Összesen mintegy száz ilyen fal áll Belfastban. Látványosságszámba mennek, a nyári hónapokban a hajókon érkező turisták buszra szállnak, hogy megnézzék a torlaszokat. Különös, ahogyan ilyen módon összefonódnak a „békeprofitból” származó gazdasági előnyök és a béke törékenységére emlékeztető építmények. A falak mindkét oldalán a szemben álló csoportok jelképei és üzenetei díszítik az adott városrészt. Ha felnézünk az ír nemzeti színekkel vagy éppen az Egyesült Királyság lobogója színeivel kifestett járdákról, különféle falfirkákat láthatunk: az „igazi IRA” támogatására biztat a felirat, amely szerint „A britek nem mentek el – de mi sem”, de megjelenik az is, hogy „Ulster mindig is brit marad – nem adjuk meg magunkat!”. Vannak épületek, amelyeknek egész oldalát paramilitáris szervezetek, az IRA vagy az Ulsteri Szabadságharcosok előtt tisztelgő falfestmények díszítik. Henryt nem hatja meg ez a fajta törzsi lojalitás: „Úgy gondolom, mindkét közösség elfogadta a terrorüzéreket, és már-már perverz, baljós büszkeséggel gondozzák ezeket a gyűlöletnek emléket állító alkotásokat. Ez egyfajta barométer, amely azt jelzi, hogy ha nem születik megoldás, később ebből még baj lehet.”
A fenti részletet Tim Marshall Falak című könyvéből Makovecz Benjamin fordításában közöltük.