Az „A” lány


Abigail Dean Cambridge-ben diplomázott angol szakon, ráadásul kiváló eredménnyel. Volt könyveladó a Waterstonesnál, s öt évig ügyvédként dolgozott Londonban, majd 2018 nyarán elvonult megírni Az „A” lány című regényét. A könyv kiadási joga harminchárom országban kelt el, a történet filmváltozatát a Csernobil-sorozat rendezője, Johan Renck készíti. A regényt már a magyar olvasók is megtalálják a könyvesboltokban, és nem túlzás már most kijelenteni, ez lesz az idei nyár egyik legizgalmasabb strandolvasmánya. Az ELLE magazin szerint Az „A” lány a legjobb thriller a Holtodiglan óta.

Olvassatok bele a regénybe most itt, a Nyugati tér blogon.

Abigail Dean: Az „A” lány (részlet)

Egyre több olyan nap volt, amikor nem hagyhattuk el a szobánkat, így aztán sok olyan esemény történt – késő éjszakai zajok vagy kihagyott étkezések –, amelyeket nem tudtam értelmezni. A ház elveszett történetei, melyek újrajátszódtak az oxfordi hálószobában, a chilternsi kórteremben és az európai bérelt lakásokban, azokban az órákban, amikor mintha senki más nem lenne ébren.

Például: egy reggel anya kiment a házból Daniellel, a sírás egyre távolodott a Moor Woods Roadon. Másnap az éjszaka közepén jöttek vissza – léptek hallatszottak a lépcsőn, és nyílt a szüleim hálószobájának ablaka. Ezután pár napig Daniel csendesebb volt, és anya nem nézett apára, akkor sem, amikor apa magához húzta, és arcon csókolta.

Vagy: Noah születése, amely a szüleim szobájában történt, mindenféle ceremónia nélkül, így egy nap Daniel sírása megkettőződött, és kitették őt a kiságyból a kanapéra, vagy a konyhaasztalra, vagy a földre.

Vagy: Ethan beszélgetései apával. Apa több szabadságot engedélyezett Ethannek, mint nekünk, többieknek, és néha hallottam, ahogy a kertben beszélgetnek; főleg apa beszélt, Ethan pedig helyeselt, azzal a nevetéssel, amelyet még Jolly mellett sajátított el a vacsoraasztalnál, amikor még jártunk iskolába. Csak néhány morzsát tudtam elcsípni az elhangzottakból az ablakon keresztül, de semmire nem mentem velük:

– …de gondolnod kellett volna rá…
– …a mi országunk…
– …a legidősebb…

Ezeket a napokat mind úgy töltöttem, hogy próbáltam Ethant bevonzani magunkhoz a szobába. Ő biztosan tud róla, ha túlságosan elfajultak a dolgok, gondoltam. Volt egy délután – az az idő, amikor apa pihenni szokott –, amikor lépteket hallottam a lépcsőn. Elment a szoba előtt, ahol Delilah és Gabriel volt lekötözve; elment anyáék szobája előtt; el az ő szobája előtt. Aztán a léptek megtorpantak. Evie aludt; csupa összevissza végtag a takaró alatt. – Ethan – szólítottam. Félénk volt a hangom, az ajtóig sem ért el. – Ethan – ismételtem meg hangosabban, és válaszul megreccsent az egyik padlódeszka. A léptek távolodtak.

Aztán jöttek a láncos napok.

Azzal kezdődött, hogy apa a hajnali fényben kioldozta a kötelékeinket. Az izmai hullámzottak a trikó alatt. Kenyér volt reggelire, aztán következett a szokásos oktatás. Most már mindig csak az Ótestamentum. („Vannak pillanatok”, mondta apa, „amikor úgy érzem, hogy Jézus túl mérsékelt volt.”) Emlékeimben Gabriel és Delilah egymás mellett ül a konyhaasztalnál, a fejük összeér. Nem lehet eldönteni, hogy melyiküknek hol végződik a haja.

Annak a százalékos valószínűségén töprengtem, hogy kapunk-e ebédet, az elmúlt tíz nap trendje alapján. Ekkora időszakra tudtam visszaemlékezni, és megkönnyítette a számolást. Az éhezés unalmas csapás volt: az ennivaló gondolata annyira elfedte a Biblia szavait, hogy már el sem tudtam olvasni őket; bekúszott a játékainkba Evie-vel, hogy félúton, az 1-es úton mindig meg kellett állni hamburgerért, és teljesen elvesztem a darált hús, hagyma, zsemle ízének gondolatába, visszanyeltem a nyálamat, és képtelen voltam megszólalni vagy gondolkodni. Lakomákról álmodtam. Amikor anya kiporciózta az ételt, mindig kicsi falatokra osztottam fel az adagomat, és jó alaposan megforgattam a számban mindegyiket, mielőtt lenyeltem.

– Alexandra! – mondta apa.
– Igen?
– Menjetek vissza a szobátokba. És elmélkedjetek.

Ezek szerint ma nem lesz semmi. Módosítottam a számításaimat.


A szobánkban leültünk az ágyamra, Evie nekem dőlt. Elővette a mítoszokat a matrac alól. Én olvastam, ő lapozott, mintha zongoraművész volnék. Trója ostromának felénél az oldal végéhez értem, de nem történt semmi. Óvatosan kivettem a könyvet Evie kezéből, hogy ne ébredjen fel, és Thüesztész lakomájához lapoztam. Sütés illata szállt fel a konyhából. Vagy talán csak a könyvből. Nem érdekelt Thüesztész viszálya a fivérével, sem az, hogy megette a saját fiait. Csak a lakoma képei érdekeltek.

Levelek koccantak az ablakhoz. Jött az este, a szoba sarkaiba sötétség költözött. Úgy gondoltam, hogy talán szeptember vagy október lehet. Nemsokára le kell mennünk vacsorázni vagy imádkozni. Átkeltem a Vadonon, és kinyitottam a szobaajtót. A folyosó üres volt. Minden ajtó csukva.

Visszamentem az ágyamba.

Valamikor elalhattam, mert a zajra ébredtem. Egy férfi kiáltott valamit. A felénél riadtam fel, úgyhogy nem értettem, mit mond. A folyosó végéből, ahol Gabriel és Delilah aludt, néhány puffanás hallatszott, az egész ház megremegett. Aztán egy halkabb zaj, egy puhább dolog hangja.

Evie mozgolódni kezdett, és a fejünkre húztam a takarót.

Újabb hang hallatszott, emberi és vizenyős. Egyfajta gurgulázás. Mellette apa hangja, folyamatosan, higgadtan, mintha egy kisgyereket akarna rávenni valamire, amit az nem akar.
– Mi történik? – kérdezte Evie, én pedig összerezzentem; reméltem, hogy még alszik.
– Semmi – feleltem.
– De mennyi az idő? Este van már?
– Nem érdekes. Aludj csak.


Felhajtottam a takaró sarkát, és hallgatóztam.

Akkor este anya nem jött be hozzánk, és apa sem húzta meg a kötelékeinket. Egészen késő estig beszélt azon a halk, vontatott hangon. Evie fülére tettem a kezemet. A szobában hideg lett, és egy idő után megszűnt a gurgulázás.

Abigail Dean Az „A” lány című regényének részletét Hoppán Eszter fordításában közöljük.