Morrigan Crow nagy dobása


Vannak történetek, amelyek egy pillanat alatt képesek rabul ejteni az olvasót, már az első néhány fejezet után beszippantanak, hogy aztán egyre csak többre és többre vágyjunk. Ilyen történet Jessica Townsend Nevermoor-sorozata is, amely immár a harmadik részével dobogtatja meg a rajongók szívét.

Az ausztrál írónő már a regényfolyam első kötetének megjelenése óta lázban tartja az egész könyvszakmát, ami nem véletlen, hiszen sokak szerint a Harry Potter-könyvek méltó utódja született meg. Morrigan Crow a halál torkából megmenekülve egy varázslatos és szabad világban, Nevermoorban találja magát, ahol felvételt nyer a Csudálatos Társaságba. Miután barátaival sikeresen túlélte az első tanévet (ami nem kis szó!), és komoly részt vállalt a Rémséges piac felszámolásában, Morriganre új kaland vár: igazi Csudamívessé kell válnia, méghozzá egy meglehetősen szokatlan tanulási módszerrel. Mindeközben egy furcsa és ijesztő betegség üti fel a fejét Nevermoorban. A békés csudállatok egyik pillanatról a másikra vérengző fenevadakká válnak. Ahogy nő az áldozatok száma, úgy nő az elégedetlenség és a pánik. Morrigan pedig azzal szembesül, hogy egyedül rajta áll, meg tudja-e fékezni a kámforkórt, akár annak árán is, hogy magát eddig sohasem látott veszélybe sodorja…

Exkluzív részletet olvashattok a regényből itt, a Nyugati tér blogon.

Jessica Townsend: Kámforkór (részlet)

Pár másodpercig némán vártak a sötétben, aztán a falon színes, mozgó képek keltek életre. Morrigan szaporán pislogott a hirtelen fényességben.
Egy filmet vetítettek nekik egy olyan éjszakáról, amire jól emlékezett.
Kilenc gyerek állt sorban a Csudálatos Társaság előtt. A kaput igazi virágokból szőtt hatalmas, bonyolult faliszőnyeg borította, és tekergős indák adták ki a feliratot:

Jöjjenek be és álljanak közénk!

A 919. egység tagjai zsibbadtan állva nézték az egy évvel azelőtti önmagukat, és közben azon töprengtek, hogy vajon mire megy ki ez az egész. Legalábbis a legtöbben.

– Igen.
– Klassz – bólintott a fiú.
– Mit kell csinálnunk? – kérdezte a filmen Thaddea. A filmbeli Morrigan oldalvást ránézett; kisebbnek és ijedtebbnek látszott, mint ahogy emlékezett magára.

És akkor valami történt a felvételen, amitől Morrigan egész karja lúdbőrözni kezdett. Valami, amire egyáltalán nem emlékezett.
Érezte, hogy egy kar markolja meg a csuklóját, majd Cadence hajolt oda, és kérdezte tőle: – Azok meg… mik?
Még ha tudja is a választ, Morrigan abban a pillanatban képtelen lett volna munkára bírni a hangszálait.

A 919. egység kilenc gyanútlan tagja állt izgatottan és reménykedve a tavaszestén a Csuta előtt, alig várva, hogy elkezdődjön új életük Nevermoor legelitebb szervezetében.
És közben mögöttük tucatnyi… micsoda bújt elő a sötétből. Morrigan nem tudta, mik lehetnek. Gyanította, hogy szörnyek.

Sötét pikkellyel borított lények voltak, nagydarab testtel, sok végtaggal. Nem igazán állatok, de nem is emberek. A földön másztak, erős alkarjukkal vonszolták magukat, és hosszú, izmos farkat húztak maguk mögött. A különös, de emberszerű arcuk szögletes és széles volt, a szemük fekete, akár a pikkelyeik, és fénylettek, mint a bogarak.

Morrigan soha életében nem látott ilyen lényeket. Mint egy félresikerült kísérlet eredményei. Félig emberré változott kígyók… vagy fordítva. Még így, filmen látva is zsigeri, primitív vágy fogta el, hogy fusson. Közben viszont földbe gyökerezett a lába.

Megfordult és az ajtóhoz szaladt, de zárva találta.
– Nem VICCES! – ismételte kiabálva.
A 919. egység többi tagja ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, és borzongva, elszörnyedve figyelték, ahogyan a kígyószerű lények a filmbéli önmaguk mögé kúsznak. Ha Morrigan nem élte volna meg azt az éjszakát, ha nem tudja, hogyan végződött, biztosra veszi, hogy a szörnyek megtámadják és felfalják őt meg a barátait.

Természetesen nem így történt. Másodpercekkel azelőtt, hogy a portyázó lények odaértek volna hozzájuk, újabb alakok bukkantak elő a sötétből – ezúttal emberi alakok, varázslók, fekete Csuta-köpenyben –, és meggyújtott ágakkal meg furcsa, füstölő talizmánokkal hangtalanul visszaterelték a szörnyeket az árnyékba.
Akármilyen valószínűtlennek – sőt, lehetetlennek – tetszett, a múltbéli 919. egység mit sem vett észre az egészből. Csak a nyikorogva kitáruló kaput figyelték, ami beinvitálta őket a lehetőség és kaland titkos világába.

Kivéve Lambethet, szúrta ki Morrigan. Feszülten figyelte a filmbéli barátját. Lam a sor végén állt, rémülettől nagyra nyílt szemmel bámult hátra a sötétbe.
– Egy szóval se mondtad – szólalt meg halkan Morrigan, és Lamre nézett. A film fénye megvilágította az arcát. – Miért nem mondtad el nekünk?

A kilenc gyerek buzgón bemasírozott a Csuta területére, és Lamen kívül egyiküknek sem volt fogalma a mögöttük rejlő veszélyről.
Morrigan megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és Hawthorne-ra meg Cadence-re nézett a félhomályos teremben. Azok némán, értetlenül viszonozták a tekintetét. Végül, miután a filmen becsukódott mögöttük a kapu, és a szörnyek már nem látszottak, mintha újra több levegő lett volna a helyiségben. Akkor egy hang szólalt meg a hangszóróból, mire mind összerezzentek:
– Felteszem, mind kíváncsiak rá, miért vannak itt.
Morrigan felismerte ezt a rekedtes hangot. Quinn elöljáró.

Gregoria Quinn benne volt az Elöljárók Tanácsában, melyet a Csudálatos Társaság három legnagyobb tiszteletnek örvendő tagja alkotott. A Tanácsot a Csuta összes tagja választotta meg minden új kor elején, hogy vezesse és kormányozza őket a következő korig. Morrigan megértette, miért Quinn elöljárót választották erre a pozícióra; talán kicsi, törékeny és nagyon-nagyon öreg asszony, de így is félelmetes. A két másik elöljáró, Helix Wong és Alioth Saga is impozáns jelenség volt, de messze nem annyira.

– A Csudálatos Társaságnak sok évig egyetlen feladata volt – visszhangzott körülöttük Quinn elöljáró hangja. – Egyetlen egységes, titkos célja, amely két különálló, ám ugyanolyan fontos feladatban nyilvánult meg. Ezt a célt elegánsabb elnevezés híján úgy emlegetjük: Fékentartás és Elleplezés.
– Szóval nem Fingás és Eregetés – súgta Hawthorne, és a komoly helyzet dacára Morrigan kénytelen volt a szájára tapasztani a tenyerét, nehogy felvihogjon.
– Pszt – bökte oldalba könyökkel Cadence. – Nézd!

Miközben Quinn beszélt, folytatódott a felvétel, ezúttal a felavatás estéjével, ami szintén teljesen másnak látszott, mint ahogyan megélték, pedig ugyanaz az éjszaka volt.
Morrigan emlékezett, hogyan masíroztak a behajtón a Büszkeláb házhoz, kicsit idegesen, de nem félve. Emlékezett a Csudálatos Társaság köpenyes tagjaira, akik gyertyát fogva ültek a behajtót szegélyező halott tűzvirágfákon, és arra is, hogy különös módon vigasztalóan hatott rá a jelenlétük. Emlékezett, hogy arra gondolt, a nehezén már túl van. Átjutott a próbákon, bekerült a Társaságba, és mostantól minden könnyebb lesz.

A kilenc új tanuló mögött alakok ugráltak le a fákról. Csakhogy nem a Csudálatos Társaság tagjai. Még csak nem is emberek… bár nagyon hasonlítottak.

– A Hét Zug nevére, mi a fenét nézünk? – nyögte Arch.
A kvázi emberi alakok átváltoztak és feltöltötték azt, ami az igazi alakjuk lehetett: irdatlan nagy, keselyűszerű lények lettek, görnyedtek és meggyötörtek, nagy sárga szemmel és hatalmas, kampószerű karmokkal.
Morrigan el sem tudta hinni, hogy az egységből senki nem vett észre semmit.

– Fussatok, az ég szerelmére!

A fenti részletet Jessica Townsend Kámforkór című regényéből Pék Zoltán fordításában adjuk közre.