Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz


Öt évvel ezelőtt Andie Bellt, a Little Kilton-i gimnázium diákját megölte a barátja. A rendőrség így tudja. A városban mindenki így tudja. A gyilkosság emléke azóta kísérti a kisváros lakóit, bár az élet látszólag nyugodt mederben folyik tovább. Pippa, a gimnázium egyik végzős diákja elhatározza, hogy egy iskolai projekt keretében előveszi az ügyet, és kideríti, mi történt valójában. Ő sosem hitte el, hogy Sal Singh a gyilkos. De ha nem ő az, akkor ki? És vajon meddig fogja tétlenül nézni, hogy Pippa egyre közelebb kerül a megdöbbentő igazsághoz? Kegyetlen társasjáték, ahol egy kisváros a játéktábla, és fogalmad sincs, ki nevet a végén…

A Londonban élő Holly Jackson magyarul most debütáló regénye, a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz igazi adrenalinlöket, tele meglepő csavarokkal és sokkoló lezárással. Az olvasó együtt nyomoz a főhőssel: e-mailek, sms-ek, Facebook-posztok, interjúk és naplóbejegyzések rántanak a történet mélyére és tartanak lebilincselve. Most exkluzív részletet olvashattok a regényből itt, a Nyugati tér blogon.

Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz (részlet)

Pip tudta, hol laknak.
Little Kiltonban mindenki tudta.

A házuk mintha a város saját kísértetháza lett volna; a kiltoniak szaporábban szedték a lábukat, mikor elhaladtak előtte, a szavak a torkukra forrtak. A ház közelében gyakran iskolából hazafelé tartó, zajos diáksereg verődött össze, és a gyerekek egymást biztatva, felváltva merészkedtek oda a kertkapuhoz, hogy megérintsék.

Pedig nem kísértetek laktak itt, hanem három szomorú ember, akik igyekeztek úgy élni, mint régen. A házban nem derengtek lidércfények, és nem borultak fel titokzatos módon a székek, de a falára valaki spray-vel odafújta, hogy Szemét banda, és az ablakokat kővel dobálták be.

Pedig Pip sok mindent tudott. Tudta, hogy a hosszú szavaktól való félelmet tudományosan hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbiának hívják, hogy a gyerekek térdkalács nélkül születnek, szóról szóra fújta a legjobb Platón- és Cato-idézeteket, és tudta, hogy több mint négyezer fajta krumpli létezik. De arról fogalma sem volt, honnan merítenek Singhék elég erőt ahhoz, hogy itt maradjanak. Itt, Kiltonban, ahol tágra nyílt tekintetek, jól hallhatóan odasúgott megjegyzések és a szomszédokkal hosszabb beszélgetéssé már sosem nyúló udvariaskodás terhe alatt éltek.

A sors különös kegyetlensége volt, hogy a házuk egészen közel állt a Little Kilton-i középiskolához, ahová egykor Andie Bell és Sal Singh is járt, és ahová néhány hét múlva, mikor az augusztusi hőségben pácolódott nap alámerül a szeptemberbe, még egy utolsó évre Pip is visszatér.

Megállt, és a kertkapura tette a kezét, ezzel máris bátrabbnak bizonyult, mint a városbéli gyerekek fele. Végignézett a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen. Nem volt több néhány méternél, mégis, mintha egy mélyben morajló szakadék tátongott volna előtte. Nem kizárt, hogy nagy hibát követ el, de ezt már egyszer végiggondolta. A reggeli nap erősen tűzött, érezte, hogy térdhajlata izzadni kezd a farmer alatt. Most hibázik, vagy bátor tettet hajt végre? A történelem legnagyobb alakjai mindig bátorságra biztattak a biztonságos megoldás helyett; szavaik remekül megtámogatták még a legrosszabb ötleteket is.

Hosszú, sötét haja végét világosbarnára szívta a nap, a Dél-Franciaországban töltött egy hét ellenére arca sápadt volt, de sárgászöld szemében elszántság fénylett.

Lánc csörrent, a zár kettőt kattant, és kinyílt az ajtó.
– Helló! – köszönt a srác a félig nyitott ajtórésben.

Pip pislogott egyet, hogy ne bámuljon annyira, de nem tudta abbahagyni. A fiú túlságosan hasonlított Salre: arra a Salre, akit a tévés híradásokból és az újságokból ismert. Arra a Salre, akinek emléke egyre halványodott. Bátyjához hasonlóan, az előtte álló Ravinak is kócos, félrefésült fekete haja, sűrű, ívelt szemöldöke és olajbarna bőre volt.

– Helló! – ismételte el a fiú.
– Ööö… – Pip helyben, azonnal bevethető elbájoló reflexe későn lépett működésbe. Az agya kétségbeesetten próbálta feldolgozni, hogy Sallel ellentétben Ravinak volt egy kis mélyedés az állán, akárcsak neki. Ráadásul alaposan meg is nőtt, mióta utoljára látta. – Ööö… bocs, szia – emelte fel félig a kezét esetlenül, amit rögtön meg is bánt.
– Szia!
– Szia, Ravi! Én… te nem ismerhetsz engem… Pippa Fitz-Amobi vagyok. Néhány évvel alattad jártam a suliba, mielőtt elmentél.
– Értem… – Csak meg szeretném kérdezni, hogy ráérsz-e egy fél pillanatra. Vagyis hogy több, mint egy fél pillanat lenne… Amúgy tudtad, hogy a pillanat pontos időmértékegység? Egy másodperc század része, szóval… ráérsz pár egymást követő pillanatra?

És még valami történt ilyenkor: az ideges Pip legalább négyszer előkelőbbnek igyekezett látszani, mint a nyugodt. Elhagyta a középosztály beszédmodorát, és meglehetősen ügyetlenül arisztokrata beszédstílusra váltott. Mikor használta valaha is azt a kifejezést, hogy pillantásnyi idő?

– Hogy mi? – kérdezett vissza Ravi zavartan.
– Bocs, mindegy – felelte Pip, és közben kicsit már magához tért. – KVP-t írok a suliban, és…
– Mi az, hogy KVP?
– Kutatási vizsgaprojekt. Egy olyan projekt, amiben teljesen önállóan dolgozol, és a témát is te választod ki.
– Értem, én idáig már nem jutottam el a suliban. Amint lehetett, leléptem.
– Aha… szóval, azt szerettem volna megkérdezni, hogy készíthetek-e veled egy interjút a projektemhez.
– Miről lenne szó? – A sötét szemöldök közelebb húzódott a szemhez.
– Öhm… arról, ami öt éve történt.

Ravi hangosan kifújta a levegőt, aztán az ajkait úgy húzta össze, mintha mindjárt dühkitörése lenne.
– Miért?

A fenti részletet Holly Jackson Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz című regényéből Kallai Nóra fordításában adjuk közre.