Minden bizonnyal ő az egyetlen perui, akit az egész világ ismer. Vagy pontosabban: szinte mindenki hallott róla, sokan olvasták és szeretik a könyveit, mert megismerni – úgy istenigazából – szinte lehetetlen.
M. Nagy Miklós születésnapi köszöntője a Nyugati tér blogon
Mint ember, már amennyire mégis ismerhetjük, egyszerre végtelenül elegáns, arisztokratikus modorú diplomata és örök kamasznak megmaradt nagy csibész, aki még néhány évvel ezelőtt is bőven adott anyagot a bulvársajtónak a legújabb szerelmi történetével. Perui hazafi (még elnökválasztáson is indult, hogy megóvja hazáját a diktatúrától), és egyben világpolgár, aki Párizsban érzi magát a legjobban. Vagy talán mégis Barcelonában. Vagy, mint a „rossz kislány” az egyik könyvében, akkor, ha bejárhatja a világot új élményekért és történetekért. Íróként pedig… hát, olyan sokszínű és kiismerhetetlen, mint talán senki más a világirodalomban. Ellenáll minden kategorizálásnak.
Mint egyébként a politikai nézeteit illetően is – baloldali volt, liberális lett, de most rögtön tiltakozna: ki nem állhatja, ha egy szóval jellemzik, még ha kiállt is élete során ilyen-olyan szocialistának, balosnak, liberálisnak vagy akármilyennek nevezhető ügyek mellett. Az biztos, hogy a latin-amerikai nagy írók közül mégiscsak ő a „politikus”, aki különféle közéleti szerepeket is vállalt, s Borgesszel, nagy bálványával ellentétben, ő a politikát igenis nagyon fontosnak tartja – még az irodalomban is. De kíméletlen, naturalista diktátorregény után képes könnyed erotikus sztorival meglepni az olvasót. Esszéistaként ostorozza korunk light kultúráját, s közben – ha csipetnyi iróniával is – képes szinte ugyanolyan lektűrt írni, amilyeneket kigúnyol.
Radikálisan új narrációs formákat alkalmazva, véres komolysággal ábrázolja a latin-amerikai társadalom bonyolult szövevényét, majd lenyűgözően vicces regényt rittyent a perui hadsereget kiszolgáló örömlányokról. Gabriel García Márquez a mestere, de egyszer csúnyán összevesznek (Gabo szeme körül napokig kék folt virít) – hogy miért, az soha nem derül ki. (Csak találgathatja az összehasonlító irodalomtudomány, hogy milyen nőügy volt a háttérben.)
Ahogy már Vargas Llosa fiatalkori műveiből is látni, nemcsak sok mindenben ösztönösen cselekvő ember, hanem ösztönös zseni is – aztán egyszer csak, amikor írni kezd az írásról, kiderül, hogy vérprofi, aki, legalábbis az irodalomban, mindent tudatosan csinál.
Vagy majdnem mindent. Mert hiszen úgysem tudjuk. Vargas Llosát nem lehet kiismerni.
(fotó: encuentratupoema.pe)
A Helikon Kiadó idén új életműsorozatot indít, melynek első kötete, a Julia néni és a tollnok áprilisban érkezik Huszágh Nándor fordításában. Most ebből olvashattok részletet itt, a Nyugati tér blogon.
Mario Vargas Llosa: Julia néni és a tollnok (részlet)
Amikor a Pánamerikai Rádió déli hírei után megérkeztem Lucho bácsiékhoz, Julia nénémet éppen egyik gavallérjának a társaságában találtam. A bosszú édes örömét éreztem, amikor a szalonba lépve Pancracio bácsit, a nagyanyám unokatestvérét pillantottam meg Julia néném mellett a kanapén, mint valami ellenállhatatlan szívtiprót, nevetségesen ódivatú ruhában, csokornyakkendővel, szegfűvel a gomblyukában. Évszázadokkal azelőtt özvegyült meg, iksz-lába járás közben mindig tíz óra tíz percet mutatott, és a család kajánul, megütközve élcelődött a látogatásain, mert nem átallotta mindenki szeme láttára megcsipkedni a cselédlányokat. Festette a haját, ezüstláncon fityegő zsebórát viselt, és mindennap, este hat óra tájban az Unión utca sarkán ácsorgott, és bókokat mondott az irodista lányoknak. Amikor lehajoltam, hogy megpusziljam Julia nénémet, gyilkos gúnnyal súgtam a bolíviai hölgy fülébe: „Micsoda hódítás, Juliácska!” Cinkosan rám kacsintott. Ebéd alatt Pancracio bácsi, miután befejezte hosszadalmas előadását a perui zenéről, amelynek nagy szakértője volt – a családi összejöveteleken mindig előadott egy-egy dobszólót –, Julia nénémhez fordult, és mint valami negédeskedő kandúr, így szólt hozzá: „Apropó, csütörtök esténként a Victoriában, a kreol kultúra fellegvárában összejön a Felipe Pinglo Kör. Nem akarsz egy kis eredeti perui zenét hallgatni?” Julia néném pillanatnyi habozás nélkül, és olyan sajnálkozó arckifejezéssel, amely a szememben sértéssel tetézte a hazugságát, rám mutatott, és így válaszolt: „Ó, mennyire sajnálom, de Mariócska már meghívott moziba!” „Helyet az ifjúságnak!”, hajolt meg sportszerűen Pancracio bácsi. Röviddel ezután, amikor elment, azt hittem, hogy megmenekültem, mert Olga néném megkérdezte: „Ez a mozihistória ugye csak arra volt jó, hogy lerázd magadról a vén kujont?” Julia néném azonban hevesen tiltakozott: „Szó sincs róla, nővérkém, meghalok, ha nem láthatom a Barrancóban azt a filmet, ami nem lányoknak való.” Én csak hallgattam, hogy határoz az estém sorsáról, ő meg felém fordult, és a döntéséhez megnyugtatásomra hozzátűzte ezt a gyönyörű virágot: „A pénz miatt ne fájjon a fejed, Mariócska, én hívlak meg téged.”
Így hát végigballagtunk a sötét Armendáriz sikátoron, a széles Grau sugárúton egy filmmel való találkozás felé, amely mindennek a tetejébe mexikói volt, s a címe: Anya és szerető.
– Ha egy nő elvált asszony, abban nem az a borzasztó, hogy minden férfi azt képzeli, kötelessége ajánlatokat tenni neki – magyarázta Julia néném. – Hanem az, hogy úgy vélik, elvált asszonynál már nincs szükség romantikára. Nem ébresztik fel az érzéseit, nem udvarolnak, csak teketória nélkül, félreérthetetlen módon ajánlatokat tesznek neki. Ez aztán elveszi a kedvemet. Ezért nem hagyom magam táncba vinni, hanem inkább moziba megyek veled.
Azt válaszoltam, hogy részemről a szerencse.
– Az ostobák, azt hiszik, hogy minden elvált asszony utcai nő – folytatta, ügyet se vetve a megjegyzésemre. – És ráadásul, mindig csak arra gondolnak. Pedig nem is az a szép, hanem az, ha szerelmes az ember, igaz?
Elmagyaráztam neki, hogy szerelem nincs is; a szerelem csak a provanszál trubadúrok s egy Petrarca nevű olasz találmánya. Az, amit az emberek az érzelmek kristálytiszta csobogásának, a szenvedélyek szűzies áradásának hisznek, nem más, mint a párzó macskák ösztönös vágya, szép szavak és az irodalom mítoszai mögé rejtve. Korántsem hittem ebben az elméletben, de érdekes színben akartam feltűnni. Ráadásul az én szexuálbiológiai teóriám meglehetősen nagy kételyeket keltett Julia nénémben: vajon hiszek-e valóban ebben a zagyvaságban?
– Én házasságellenes vagyok – mondtam olyan nagyképűen, ahogy csak tellett tőlem. – Annak a híve vagyok, amit szabad szerelemnek szoktak nevezni, de amit, ha becsületesek lennénk, egyszerűen szabad közösülésnek hívnánk.
– A közösülés az azt jelenti? – nevetett. De ugyanakkor csalódás felhőzte be az arcát. – Az én időmben a fiúk akrosztikhonokat írtak, a vers sorkezdő betűi az imádott lány nevét adták, virágot küldtek a szerelmesüknek, és hetek kellettek, amíg meg merték csókolni őket. Milyen ocsmánysággá silányult a szerelem a mai taknyosok közt, Mariócska. A pénztárnál úgy tettünk, mintha vitatkoznánk egy kicsit, hogy ki fizesse a jegyeket, és miután másfél órán át gyönyörködhettünk a sóhajtozó és ölelkező, örvendező és zokogó, lobogó hajjal az erdőben rohanó Dolores del Ríóban, visszasétáltunk Lucho bácsiékhoz, miközben a szitáló köd átnedvesítette a hajunkat és a ruhánkat.
(Nyitókép: bbc.com)