Körvonal


Egy éve feje tetejére állt a világunk, a lezárások, korlátozások hullámai jönnek-mennek a fejünk felett, egy dolog azonban ebben az elmúlt esztendőben sem változott: az irodalom határtalan, nem zárható karanténba. Új könyvek jelennek meg, sőt, eddig ismeretlen szerzők műveit is olvashatjuk magyarul. A Park Könyvkiadónál most tavasszal a kanadai származású brit író, Rachel Cusk debütál.

Az Egy élet munkája (A Life’s Work: On Becoming a Mother) című szikár, néhol szatírába hajló memoárja az anyává válásról, illetve a válását feldolgozó Utójáték (Aftermath: On Marriage and Separation) hozta el számára a nemzetközi hírnevet. Mi először a nagy kritikai visszhangot kiváltó Körvonal-trilógiáját – Körvonal; Tranzit (2021. ősz); Babérok (2022. tavasz) – olvashatjuk magyarul.

Kristin Scott Thomas brit színésznő, aki Cusk rajongójaként a kötetekből készült hangoskönyveket felolvassa, így vélekedik a szerzőről: „Rachel Cusk kérlelhetetlen őszinteséggel és humorral tárja fel kapcsolataink igazi mibenlétét, és zseniálisan ábrázolja őket.”

Rachel Cusk Körvonal című regényéből Kristin Scott Thomas olvas fel


Rachel Cusk: Körvonal (részlet)

– Miket beszélsz, Panjótisz? – kiáltott fel Angelikí. – Azt mondod, a gyerekeid azért emigráltak, mert elváltak a szüleik? Kedvesem, attól félek, tévedsz, ha ilyen fontosnak tartod magad. A gyerekek a saját becsvágyuk miatt mennek vagy maradnak: az életük az övék. Mi valahogy meggyőztük magunkat, hogy egyetlen elhibázott szavunkkal örökre nyomot hagyunk rajtuk, pedig ez nevetséges, különben is, miért kellene az életüknek tökéletesnek lennie? Az életünket a tökéletességről alkotott, saját vágyainkban gyökerező elképzelésünk keseríti meg. Anyám például azt gondolja, nincs nagyobb csapás, mint egykének lenni. Egyszerűen képtelen beletörődni abba, hogy a fiamnak nem lesznek testvérei, és félek, azt a benyomást keltettem benne, hogy én nem így akartam, nem a saját választásom miatt van így, mert szerettem volna elkerülni, hogy örökösen erről beszéljünk. De folyton előhozakodik azzal, hogy hallott erről vagy arról az orvosról, aki csodákra képes; a napokban kaptam tőle egy újságkivágást egy görög asszonyról, aki ötvenhárom éves korában szült, s a hozzá mellékelt levélben az állt: ne adjam fel a reményt. A férjem viszont természetesnek találja, hogy a fiunk egyedül nő fel, hisz maga is egyke volt.

Azt kérdezem magamtól, miért akarja anyám azt látni, hogy én is elmerülök, amikor nekem fontos munkám van, amikor ez nem állna érdekemben, és amikor ez, mint mondom, számomra kész katasztrófa lenne, a válaszom pedig az, hogy a vágya nem rólam szól, hanem önmagáról. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha úgy érezném, kudarc az életem, mert nem vagyok hat gyerek anyja, holott az ő viselkedése miatt könnyen érezhetném ezt. Életünk fojtogató tényezői – magyarázta – gyakran szüleink vágyainak kivetülései. Gyakran magától értetődően vállaljuk a feleség és anya szerepét, mintha valami rajtunk kívül álló erő hajtana bennünket, amíg egy nő kreativitása, amiben kételkedik és amit ezekért mindig feláldoz (holott az például soha nem jutna eszébe, hogy férje vagy fia érdekeit feláldozza), éppen az volt a saját ötlete, a saját belső késztetése. Amíg Lengyelországban voltam – mesélte –, megfogadtam, hogy kevésbé szentimentálisan nézem az életet, és ha van valami, amit bánok a regényemben, hát azt, hogy a szereplők anyagi körülményei olyan kényelmesek. Sokkal komolyabb könyv lenne, azt hiszem, ha más lenne a helyzet. Az Olgával töltött idő alatt – jelentette ki – bizonyos tények tisztán kirajzolódtak előttem, mint a víz alatti tárgyak, ha elapad a víz. Rájöttem, az, hogy az életet románcnak tekintjük (tulajdonképpen még maga a szerelemről alkotott elképzelésünk is), olyan ábránd, amelyben túlságosan nagy szerepet játszanak az anyagi dolgok, és ezek nélkül talán azt tapasztalnánk, hogy bizonyos érzelmek megfogyatkoznak, míg mások hangsúlyosabbá válnak. Nagyon vonzónak találtam Olga keménységét és az élete keménységét – mondta. – Amikor a férjével való kapcsolatáról beszélt, úgy magyarázta el, hogyan működnek vagy nem működnek ők ketten, mintha egy motor alkatrészeiről beszélt volna. Nem volt benne semmi romantika, semmi, amit takargatott volna, semmi, amit ne lett volna szabad látni. Így a férjére nem voltam féltékeny, de amikor a gyerekeiről beszélt, arról, hogy a fényképét a párnájuk alatt tartják, azon kaptam magam, hogy dühös vagyok rájuk, úgy, ahogyan a testvéreimre dühös voltam, amikor anyám nekik szentelte a figyelmét. Féltékeny voltam Olga gyerekeire; nem akartam, hogy így szeressék őt, hogy ilyen hatalmuk legyen fölötte. Már több szimpátiával gondoltam a férjre, akit úgy kezelnek, mint egy autómotort; aztán Olga elmondta, hogy a férfi egy időre elhagyta őket, elhagyta a családot, mert már nem tudta elviselni ezt az érzelmi melegség nélküli életet, és külön lakásba költözött. Amikor visszatért, folytatták az életüket, mintha mi sem történt volna. Nem volt dühös rá, kérdeztem, amiért cserben hagyta, hogy egyedül viselje gondját a gyerekeknek? Épp ellenkezőleg, közölte, örült, hogy viszontlátja. Mindig őszinték vagyunk egymással, mondta, így amikor visszajött, tudtam, hogy azért teszi, mert elfogadta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Megpróbáltam elképzelni – magyarázta Angelikí –, milyen lehet az a házasság, amelyben senkinek nem kell ígéreteket tennie vagy mentegetőznie, amelyben nem kell virágot venni a másiknak, vagy különleges vacsorát főzni neki, vagy gyertyafényes, meghitt légkört teremteni, vagy nyaralást szervezni, hogy elsimítsák a problémákat; jobban mondva amelyben meg kell lenni mindezek nélkül, és együtt élni ilyen őszintén és lecsupaszítva. És még mindig egyre a gyerekeken járt az eszem, meg a fényképen, amelyet a párna alatt tartanak, mert ez azt sugallta, hogy Olga végeredményben mégis vétkes a szentimentalizmus bűnében, képes a romantikára, csak ez az anya és gyerek romantikája volt… és ha erre képes, akkor a többire miért nem? Bevallottam neki, hogy féltékeny vagyok a gyerekeire, akiket sose láttam, ő pedig azt felelte, nyilvánvaló, Angelikí, hogy te sose nőttél fel, ezért tudsz író lenni. Hidd el, mondta Olga, nagyon szerencsés vagy: én láttam, hogyan lett felnőtt a lányom egyik napról a másikra, amikor az apja elment. Abban az időben, mesélte, meggyűlölte a férfiakat: Olga felidézte, hogy egyszer elvitte egy varsói képtárba, és amikor egy vallási tárgyú festményhez értek, amelyen Salome Keresztelő János levágott fejét tartja, a kislány felujjongott.

Olga elismerte, hogy részben ő a felelős lánya szemléletéért, de az igazat megvallva ő soha nem hagyta volna úgy el a gyerekeit, ahogy az apjuk tette, hiába szereti őket; egyszerűen nem lett volna rá képes, és ezt a különbséget, akár biológiai tény, akár csak beidegződésből adódik, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Te is így tennél, jelentette ki Olga, ha arra kerülne a sor. – Angelikí szünetet tartott. – Ellenkezőleg, mondtam, szerintem a fiam közelebb áll az apjához, mint hozzám. Ő azonban hallani sem akart arról, hogy ilyesmi előfordulhat, kivéve ha túlságosan tisztelem a férfiak tekintélyét. Ezen nevetnem kellett: a gondolat, hogy éppen én indokolatlanul és túlságosan tisztelem a férfiak tekintélyét! De azóta sokat gondolkoztam ezen a megjegyzésen – tette hozzá –, nyilvánvaló okokból. Az én regényalakom a szabadságvágya és a gyerekei miatt érzett bűntudata közt vergődik. Egyetlen vágya, hogy az élete egybeforrjon, ne legyen az ellentétek véget nem érő sora, amelyek megzavarják, bármerre néz. Az egyik válasz természetesen az, hogy a szenvedélyét a gyerekeire irányítja, ahol nem árt senkinek; és végül ezt választja. De én magam nem így érzek – rendezgette ruhaujja finom szürke selymét.

Rachel Cusk Körvonal című regényének részletét Kada Júlia fordításában közöljük.