Csender Levente, József Attila-díjas író és Lettner Kriszta fotós a vírustól sújtott tavalyi évben, a nyár átmeneti enyhülését kihasználva útra keltek, hogy elkísérjék Böjte Csaba testvért erdélyi körútjára. Sorra látogatták a szerzetes által életre hívott alapítvány működtette bentlakásos iskolákat és árvaházakat. Sok száz megtett kilométeren beszélgettek életről, halálról, hitről, szolidaritásról és mindarról, ami a ma emberét foglalkoztatja. Így az úton töltött időből belső utazás lett. Így született meg Böjte Csaba füveskönyve. Csaba testvér gondolataiból közlünk néhányat az új év első hetében itt, a Nyugati tér blogon. Korábban karácsonykor olvashattatok már részletet a könyvből itt.
Az emberiség képes megtanulni a szeretet parancsát
Gyakran megkérdezik, hogy én miben hiszek. Erre azt szoktam mondani, hogy nem az a lényeges, hogy én miben hiszek, hanem az, hogy Jézus Krisztus miben hitt. Ő kétezer évvel ezelőtt közénk mert jönni, hitt abban, hogy az emberiség képes megtanulni a szeretet parancsát, képes a testvéreivel békében, okosan összefogni, és együtt, közösen, kitartó, kemény munkával a szeretet országát felépíteni.
A csodáról
Hiszem és vallom, hogy a létért küzdeni kell. Egy nagyon okos statisztikussal vitáztam nemrégiben. Ő azt mondta, hogy egy házról tavaly leesett öt cserép, idén is leesik öt cserép, jövőre le fog esni tíz, ebből ki lehet számolni, hogy mikor dől össze a ház. Mondtam, hogy nem fog összedőlni.
– Miért? – kérdezte.
– Mert felmegyek a tetőre, és visszateszem azokat a cserepeket.
Míg élet van bennünk, ne statikusan szemléljük a világot.
Márton Árontól, miután letartóztatták, megkérdezték, hogy a Vatikánnak hány tankhadosztálya van.
– Egy sincs – válaszolta.
Elmondták neki az elvtársak, hogy a szovjet hadseregnek hány ezer páncélos hadosztálya van, és megkérdezték, hogy – tekintve az erőviszonyokat – miben bízik.
Az évek elteltek, és a sok páncélos hadosztályt megette a rozsda, a Vatikánból Ferenc pápa még mindig irgalmas szeretetre tanítja a világot. A Vörös Hadsereg, a hatalmas birodalom összeomlott, a fegyverarzenálból jórészt ócskavas lett. Nem hiszem, hogy a holnaphoz meg lenne írva a forgatókönyv.
Jézus Krisztus sírva mondja Jeruzsálem falai előtt: „Hányszor próbáltalak összegyűjteni, mint kotló a csibéit. Nem akartátok.” Jézus ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy ha nem megy, akkor hagyjuk. Újra nekifut. Nagycsütörtökön, nagypénteken nem jön össze, de húsvét hajnalán mégis azzal kezdi, hogy küldi Mária Magdolnát, szóljon a tanítványoknak, hogy találkozzanak a Galileai-tenger partján.
Isten nem adja fel az álmát, Ő velünk szeretne egy asztalhoz ülni. Van a Teremtőnknek egy terve, amely először Ádámmal és Évával fulladt kudarcba, aztán Mózes idejében is az emberek inkább az aranyborjút választották, és még folytathatnánk a sort azzal, hogy mi, emberek hol rontottuk el. Isten újból és újból hív, de a szabad akarattal rendelkező ember sokszor rosszul dönt, Barabást választja Jézus helyett, de a Megváltónk nem mondja azt, hogy ennyi volt, hazaköltözöm. A Jóisten biztos látja a mi gyengeségeinket, gyarlóságainkat, hibáinkat.
Sokszor egyetlen gyufaszál képes lángba borítani egy erdőt. Biztos vagyok abban, hogy van esélyünk az európai kultúrát szeretettel az élvezetek habzsolásától a remény felé fordítani. Nem tudom, hogy a gondviselés mire készül, de az én életemben már számtalan csoda történt, ezért biztos vagyok benne, hogy a létharcunkban is vár ránk még néhány csoda. A meccs nincs lejátszva. Amíg él az ember, addig nem temetünk.
Az erdélyi magyarság életében Márton Áron is egy ilyen csoda. Amikor oly sokan tomboltak a vörös zászló alatt, mások meg kétségbeesve feladták a reményt, ő nem adta fel, nem engedte el a gyeplőt. Többször kiütötték, a földön feküdt, és nem adta fel, de ma neki áll szobra Csíkszereda főterén, nem azoknak, akik elítélték, és csúfot űztek belőle. A Márton Áront elítélő hatalmasok közül tudtommal egynek sem állítottak szobrot, nemhogy a főtéren, de még az istálló melletti ganéjdombon sem.
Isten ajándéknak szán ebbe a világba
Meg vagyok győződve arról, hogy a dolgok összeállnak, egészet alkotnak. Hiányozna Isten a világból, ha azt látnám, hogy a fogaskerekek nem passzolnak egymáshoz. Ha fáj is sok minden, működőképes az élet ezen a földön. Hiába tűnik igaznak az a megállapítás, hogy az „ember embernek farkasa”, én ezt nem tudom elfogadni, mert ez engem félelemmel, bizonytalansággal, kishitűséggel tölt el. Az ember embertársa számára a mennyország, legalábbis Isten terve szerint az kell legyen. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, ezért én hiszem és vallom, hogy engem is és téged is ajándéknak szán erre a világra. Te ajándék vagy nekem és én is ajándék vagyok neked, mert Isten így akarja.
Egy jeles filozófus szerint az ember az ember számára a pokol, de ez az én logikám szerint hamis. Nem tudom megcáfolni, de ha ez engem megfojt, akkor nem lehet igaz. A gondviselő Istennel és egy ilyen igazsággal nem lehet együtt élni. Milyen atya lenne az, ki mérget tesz gyermeke ételébe?
Minden világnézeti, filozófiai állítást áteresztek azon a szitán, hogy bátorít-e, erőt, hitet ad-e nekem, vagy elbizonytalanít. Ami megfojt, lehúz engem, az a gonosz lélektől van, hiába tűnik igaznak, számomra hamis. Akármilyen kívánatos egy mérgező gomba, abba én nem akarok belekóstolni. Azokat az igazságokat érzem magaménak, amelyek bátorítanak, előre visznek, szárnyakat adnak, mert hiszem, hogy ez a világ egy gondviselő, jóságos Isten ajándéka.
A nyitókép illusztrációja Soós Csilla ólomüveg-készítő művész alkotása.