A szerelem receptjei


A párizsi szerelmes regények nagymestere, Nicolas Barreau 2014 óta „szállítja” Magyarországra is romantikus történeteit. Az első kötet, amely itthon megjelent, A nő mosolya, az egyik legkedveltebb mind közül. Talán ezért is döntött úgy a szerző, hogy megírja regénye előtörténetét, mely februárban, Valentin-nap környékén kerül a boltokba. A szerelem receptjei című kötetből itt, a Nyugati tér blogon olvashattok először részletet.

Nicolas Barreau: A szerelem receptjei (részlet)

Nem állítom, hogy szándékosan tette, de minden ígérete ellenére alig néhány hét után már az egész évfolyam számára világos volt, hogy Valérie Castel egyszerűen nem bír pontos lenni. Bármily furcsa, ezért senki sem haragudott rá igazán. Épp ellenkezőleg – valahányszor csak öt, tíz vagy húsz perccel a szeminárium kezdete után nyílt az ajtó és beviharzott rajta a kék kabátos lány, mindenki kíváncsian várta, hogy ezúttal milyen kifogással áll majd elő.

Nem volt az a szigorú professzor vagy docens, aki ne magasba szökő szemöldökkel és ne alig leplezett derűvel hallgatta volna végig Castel kisasszony eredeti, a hallgatóság legnagyobb örömére előadott történeteit, mert bármilyen pontatlan volt is, Valérie mindig okos és izgalmas hozzászólásokkal gazdagította az órákat.

Én mindenesetre fülig beleszerettem ebbe a megrögzött későn jövőbe – miközben az is világos volt számomra, hogy Valérie egy magamfajta köznapi diákhoz mérve egészen különleges, talán túlságosan is különleges teremtés. Abban is biztos voltam, hogy egy olyan lány, mint Valérie, már rég elkelt, ezzel együtt megszoktam, hogy minden olyan előadáson és szemináriumon, amelyre ő is rendszeresen járt, lefoglaltam a mellettem lévő széket a táskámmal, a kabátommal vagy a jegyzeteimmel, abban a vakmerő reményben, hogy így egyszer majd mellém ül.

Ötödszörre szerencsém volt. Valérie késve érkezett, előadta a történetét, majd helyet keresve körbehordozta tekintetét a termen. Felemeltem a kezem, a mellettem lévő helyre mutattam, ő pedig boldog sóhajjal leült mellém, és barátságosan biccentett. Hirtelen közelségétől kalimpált a szívem, és megbabonázva bámultam, ahogy előrehajolt, és egy napsugár beleakadt a hajába. A levegőben táncoló, apró, aranyló pontok bűvkörébe kerültem, és pár pillanatra csak ő létezett, meg én. De már a következő pillanatban visszahuppantam a valóság talajára, mégpedig egy Christian nevű, jóképű diáktársunk jóvoltából, aki a lány másik oldalán Valérie fülébe súgott valamit, amivel megnevettette. De azért a szeminárium után Valérie megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele és néhány diáktársunkkal meginni egy kávét.

Természetesen igent mondtam.

Attól fogva mindig lefoglaltam neki a mellettem lévő helyet, ő pedig a világ legtermészetesebb módján mellém ült. Ezekben a becses órákban, amikor a többiek Zola regényeiről és Baudelaire-ről, A romlás virágairól vitatkoztak, lopva Valérie finom profilját és markáns szemöldökét tanulmányoztam. Amikor a nyaka tövében felfedeztem azt a kis májfoltot, úgy éreztem magam, mint akit lopáson kaptak. Keskeny, fehér kézfejét bámultam, és némi ellenérzéssel vettem észre a gyűrűsujján viselt régi rubingyűrűt. Aztán amikor egy szeminárium után, mintegy mellékesen megjegyeztem: „Szép gyűrűd van. A nagymamádtól kaptad?”, ábrándos mosollyal azt válaszolta:

– Ugye, milyen szép? Paul mamájától kaptam ajándékba.

– És ki az a Paul? – csúszott ki a számon, és valószínűleg a hangom már nem hangzott olyan közönyösen, mint szerettem volna.

Valérie betette jegyzeteit a bőrmappájába, és gunyoros pillantást vetett rám.

– Ó, csak nem vagy féltékeny? Ne légy olyan kíváncsi, Henri Bredin! Siessünk inkább, a többiek már várnak. A Procopeban beszéltük meg.

Bepakoltam a táskám, és utánasiettem.

– Ki az a Paul? – kötöttem az ebet a karóhoz, és én is igyekeztem azt a tréfálkozó hangot megütni, mint ő. – Vagy talán édes titok?

Kétségbeesést mímelve égnek emelte a szemét, belém karolt és elnevette magát.

– A kedvenc unokatestvérem. Most boldog vagy? Na gyere már!

Egy szavát sem hittem el, miközben persze élveztem azt a türelmetlen, már-már magától értetődő gesztust, amivel a kijárat felé vonszolt, ahol a többiek már vártak ránk.

A fenti részletet Nicolas Barreau A szerelem receptjei című regényéből Fodor Zsuzsa fordításában közöltük.