Almási Miklós új könyvének már a borítója is telitalálat: Beckett, az abszurd dráma atyja lélekbúvárként hallgatja jegyzetelve páciensét, a díványon fekvő Shakespeare-t, hogy majdan analizálja (a tervező Hlatki Dorottya). Nemkülönben meghökkentő a cím: Az abszurd Shakespeare. Ugyan mi köze lehet Shakespeare-nek az abszurdhoz? Hát hol volt akkor még az abszurd dráma? De attól, hogy e drámatípus majd csak négyszáz év múlva válik népszerűvé, már hogyne létezett volna maga az abszurditás mint az emberi élet egyik alapvető meghatározója? Ha pedig az abszurditás létezett, miért ne lenne ennek nyoma a Shakespeare-drámákban? Logikus gondolatmenet, érdekes szellemi kalandra hívó.
Szűcs Katalin Ágnes írása a Nyugati tér blognak
De visszatérve a borítóra, azért is megnyerő, mert indirekt módon azt is megelőlegezi, hogy nemcsak Shakespeare-művekről lesz szó, hanem egyebek mellett például Beckett Godot-ja is helyet kapott benne. A kemény fedél, a füles borító strapabíró, időtálló könyvet ígér, s jóllehet Almási Miklós írásait nem a rendíthetetlen tudományos igazságok kinyilatkoztatásának igénye jellemzi, az a szemlélet, amellyel mindenkori tárgyához közelít, tapasztalatom szerint valóban kiállta, kiállja az idő próbáját. Nevezetesen, hogy a drámaértelmezést nem tekinti lezárható, befejezhető műveletnek. Végül is ez a modern színház lényege, ezért veheti elő ugyanazt a művet akár évszázadokon át színházak sora, mert minden kor, minden alkotó, minden befogadó újra és újra felfedezheti önmagának, illetve felfedezheti benne önmagát. Nemhiába Rendhagyó olvasópróba a kötet alcíme: nem szobatudós attitűddel, hanem színházi érzékenységgel írott polémiák ezek az esszék, amelyek szerzője gondolkodótársnak tekinti az olvasót.
Ez a habitus vonzott már az egyetemen is, ahol egyik kedvenc kurzusom volt Almási Miklós Csehov-szemináriuma. Gyakran dőltünk a nevetéstől egy-egy frappáns jellemrajzán, cselekményértelmezésén – szellemi élvezetet jelentettek ezek az intellektuális szeánszok. Felébresztették bennünk, filoszokban a kíváncsiságot, az önálló gondolkodás igényét. Közvetlen stílusa nemcsak akkor volt magával ragadó – most is, írásban is átjön.
Különös érzés volt néhány évtized múltán szerkesztőként gondozni az ebben a kötetben megjelent tanulmányok első szövegváltozatát a Criticai Lapoknál. Megtisztelő s reményt keltő, hogy talán némileg inspirálója is tudott lenni folyóiratunk ezen írások megszületésének.