Megjelent a Poirot-történeteket újragondoló Sophie Hannah legújabb könyve. A Kingfisher Hill-i gyilkosságok nyárvégi angliai megjelenése óriási sikernek bizonyult a szigetországban, és a magyar olvasóknak is csak alig pár hónapot kellett várni a hazai kiadásra.
A krimikirálynő szerzői jogait – így könyvei kiadásának felügyeletét is – az unokája vezetésével működő Agatha Christie Társaság őrzi és gondozza. Nagyon komolyan veszik a feladatukat, és igencsak odafigyelnek, hogy mi és milyen formában jelenik meg Agatha Christie-ről és Agatha Christie-től szerte a világban. Az elvakult rajongók egy részének persze nem tetszett, hogy valaki új kalandokba hajszolta a belga nyomozózsenit. Sophie Hannah azonban akkora sikert aratott, hogy immáron a negyedik újkori Poirot-regényét is megírta. Ezek a regények méltóképpen nyúlnak Christie-örökségéhez, sőt, egyesek szerint sikerült új szintre emelnie Hercule Poirot életművét. Olvassatok bele itt, a Nyugati tér blogon a legújabb Sophie Hannah-regénybe
Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok
(részlet)
Történetünk nem éjfélkor indul, hanem délután, tíz perccel két óra előtt, 1931. február 22-én. Ekkor kezdődtek a különös dolgok, amint Monsieur Hercule Poirot és Edward Catchpool felügyelő (Poirot barátja és e történet mesélője) harminc idegen társaságában álldogált egy szétszóródva várakozó tömeg közepén a londoni Buckingham Palace Roadon. Habár az emberek viszonylag távol álltak egymástól, könnyen észre lehetett venni, hogy éppen gyülekeznek.
A férfiakból, nőkből és egy csecsemőből (amely bebugyolálva inkább múmiának nézett ki az anyja karjaiban) álló csoport tagjai hamarosan egy olyan utazás részesei lehettek, amelynek különös és rejtélyes voltát már jóval azelőtt éreztem, mielőtt tudtam volna, milyen rendkívüli esemény kerekedik belőle.
A távolsági busz mellett gyűltünk össze, amely Londonból a híres Kingfisher Hillbe volt hivatott minket elvinni, a surrey-i Haslemere mellett fekvő, és sokak szerint rendkívüli természeti szépséggel megáldott vidéki birtokra. Annak ellenére, hogy mindnyájan már jóval a busz menetrend szerinti indulási időpontja előtt jelen voltunk, még nem engedélyezték a felszállást. Ehelyett a nyirkos februári hidegben vacogtunk, toporogtunk, és kesztyűs kezünkre leheltünk, hogy felmelegítsük magunkat, amennyire csak lehet.
Nem volt éjfél, de az a fajta téli nap volt, amelynek már a hajnala is fényben szűkölködik, és ez az állapot jó ideig fennmarad.
A buszon harminc utas számára volt hely, és összesen harmincketten utaztunk: a sofőr, az anyja szoros karjaiba zárt, bepólyázott csecsemő és a többiek, akik az ülőhelyek közti folyosó két oldalán elhelyezkedő utasüléseken foglaltak helyet, beleértve a busztársaság egyik képviselőjét.
Amint Poirot mellett vacogtam, arra gondoltam, hogy egy dologban jobban hasonlítok az anyja karjában lévő csecsemőre, mint a csoport bármely más tagjára. A társaság harminckét tagja közül harmincan utazásuk céljának tudatában voltak, bárhová terveztek is aznap menni. Poirot egyike volt az ilyen szerencsés helyzetben lévőknek. A buszsofőr szintén tudta, miért van ott: ezzel kereste a kenyerét – elég nyomós indíték, ami azt illeti.
A jelenlévők közül csupán a csecsemőnek és nekem nem volt a leghalványabb fogalmunk sem arról, miért kell felszállnunk a rikító színekkel befestett távolsági buszra, de kettőnk közül csak egyikünk tekintette problémának a saját tudatlanságát. Csak egy dolgot tudtam, a busz célállomását: Kingfisher Hill, a mintegy kilencszáz holdas, golfklubbal, két teniszpályával és a híres építész, Sir Victor Marklew által tervezett és épített, egész évben meleg vízzel büszkélkedő uszodával ellátott vidéki magánbirtok.
Egy vidéki ház a csendes, lombokkal határolt Kingfisher Hill Birtokon csupán a leggazdagabbak kiváltsága volt, azonban ez nem akadályozta meg a londoniakat – függetlenül attól, hogy mely felekezethez tartoztak – abban, hogy vég nélkül erről beszéljenek. Lelkesen vártam volna, hogy végre életemben először átléphessem e birtok áldott kapuját, ha Poirot nem rejtegette volna előlem oly elszántan látogatásunk okát. Mivel ez volt a helyzet, túlságosan zavart, hogy még a megszokottnál is jobban titkolózik. Talán egy jövőbeli királynővel való találkozás vár rám az út végén? Néha arról beszéltek a Scotland Yardnál, hogy a Kingfisher Hill lakói többnyire a királyi család tagjai és más arisztokraták, és bármi megeshetett egy olyan utazáson, amelyet Poirot tervelt ki.
A busz pontosan két órakor indult, és véleményem szerint azok az események, amelyek a sofőr vidám „Útra fel, hölgyeim és uraim!” kiáltása előtt történtek, még egy negyedóránál is rövidebb ideig tarthattak. Ezért magabiztosan állíthatom, hogy tíz perccel két óra előtt pillantottam meg őt: a befejezetlen arcú, szerencsétlen nőt.
Tulajdonképpen el is mondhatom, hogy e fejezetnek először „A befejezetlen arc” címet szántam. Poirot-nak jobban tetszett az eredeti cím, tiltakozott is, amikor megmondtam neki, hogy megváltoztattam.
– Catchpool, magában megvan az észszerűtlen ellenkezésre való hajlam. – Mereven bámult rám. – Miért adna egy ilyen különösen fontos fejezetnek megtévesztő címet? Semmi jelentős nem történt éjfélkor, sem aznap, sem máskor! Fényes nappal volt, amikor a hidegben majdnem kockára fagyva várakoztunk, anélkül hogy magyarázatot kaptunk volna arra, miért nem tudják kinyitni nekünk annak az autóbusznak az ajtaját. – Poirot megállt, és a szemöldökét ráncolta. Megvártam, amíg különválasztja bosszúságának két forrását, amelyeket kirohanása közben akaratlanul egyesített. – Kétségkívül nem éjfél volt.
– Ezt állítom az én…
– Igen, ezt állítja. Ez a feladata, n’est-ce pas? Szükségtelenül kitalálta azt az igényt, hogy immédiatement közölje, hogy egy bizonyos állapot nem állt fenn. Ez logikátlan, non?
Csak bólogattam. Nagyképűen hangzott volna, ha felkínálom neki a fejemben lévő választ. Poirot a legkiválóbb detektív a világon, de írásban nem egy tapasztalt történetmesélő, és időnként téved. Amint azt már említettem, a fényes nappal helytelen leírása annak a bizonyos délutánnak, és az éjfél – nem az időpont, hanem a szó – sokkal találóbb a szóban forgó ügy esetében. Ha az ÉJFÉLI TALÁLKOZÓ cím egy könyv borítóján nem ötlik a szemembe, mielőtt aznap útnak indulunk, lehet, hogy soha senki sem tudta volna meg, ki a felelős a Kingfisher Hill-i gyilkosságokért.
De egy kissé előreszaladtam, és vissza kell térítenem mindnyájunkat a kinti hidegbe. Megértettem, hogy miért kellett várakoznunk a könyörtelen szembeszélben, még ha ez Poirot-nak nem is sikerült. A hiúság volt rá a magyarázat, mint oly sokszor, amikor emberekről van szó – esetünkben Alfred Bixby úr hiúsága. Bixby a frissen alapított Kingfisher Busztársaság tulajdonosa volt, és azt szerette volna, ha mindnyájan alaposan megcsodáljuk a minket hamarosan szállító jármű szépségét. Mióta Poirot-val megérkeztünk, Bixby úgy tapadt ránk, mintha gravitációs erő vonzaná hozzánk. Úgy hízott a mája attól, hogy a kiváló Hercule Poirot-t a kuncsaftjai között tudhatja, hogy készen állt mindenki mást mellőzni. Magamat nem számíthattam e körülmény kedvezményezettjei közé; barátom közelsége gondoskodott arról, hogy minden neki szánt mondatot nekem is el kelljen viselnem.
– Hát nem néz ki csodásan? Kék és narancssárga, akár egy jégmadár! Úgy ragyog, mint az elme! Nézze a formáját! Szerintem gyönyörű. Ugye egyetért, Monsieur Poirot? Az utakon nem látni hozzá hasonlót. A legújabb luxus, minden túlzás nélkül! Nézze azokat az ajtókat! Tökéletesen záródnak. A tervezés és a mérnöki munka látványos csúcsteljesítménye. Nézze csak!
– Valóban nagyon szép – mondtam neki, tudván, hogy csak akkor szállhatunk fel, ha már kellőképp megcsodáltuk a járművet. Poirot a torkát köszörülte, nem állt szándékában egyetértést színlelni.
Bixby sovány, esetlen ember volt, dülledt, kimeredő szemekkel. Amikor észrevette az út túloldalán gyalogló két, kalapba és kabátba göngyölt nőt, felhívta rájuk a figyelmünket, és kijelentette:
– Azok a hölgyek túl későn érkeztek! Ajaj! Előre le kellett volna foglalniuk a helyüket. Ha valaki a Kingfisher Busztársasággal akar utazni, nem engedheti meg magának, hogy a véletlenre bízza, máskülönben nem lesz helye. Hahó! Sajnálom, hölgyeim! – kiáltotta hirtelen.
A két nő bizonyára hallotta, de nem figyeltek rá, céltudatosan haladtak tovább. Aligha vették volna észre jelenlétünket, ha Bixby nem kiáltott volna oda nekik. Nem tanúsítottak érdeklődést sem a Kingfisher Busztársaság, sem pedig annak négykerekű, kék és narancssárga színű képviselője iránt. Bixby rámenős és méltatlan viselkedése elgondolkodtatott: vajon tényleg olyan sikeres-e a cége, mint ahogyan nekünk bizonygatja?
Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok című regényének részletét Wiesenmayer Teodóra fordításában közöljük.