Köszönöm, Prospero!


A Srác a kakasülőn és a Férfikor hajnalán című könyvek után megjelent a Köszönöm, Prospero! Huszti Péter önéletrajzi trilógiájának harmadik kötete. A legendás szerepek sokaságát alakító színművész ezúttal is a tőle megszokott pontos és szép szavakkal tárja elénk emberi és művészi tapasztalatainak kvintesszenciáját. Ebben a kötetben is felbukkannak a nagy elődök, a legendás előadások, a magyar színjátszás egy lassan eltűnőben lévő időszakára tekinthetünk vissza hol vidám, hol pedig szomorú nosztalgiával.

Huszti Péter életrajzi könyvei a Helikon Kiadó gondozásában

Huszti Péter: Köszönöm, Prospero! (részlet)

Pianissimo

Erdélybe és a földrengés sújtotta Bukarestbe indultunk vendégjátékra az Othellóval és Illés Endre Spanyol Izabella című drámájával. Kolozsvárott már hetekkel előbb elkelt minden jegy, az előadás estéjén a színház előtt hatalmas, reménykedő tömeg várakozott, hátha mégis bejuthat. A művészbejárón egyesével loptuk be, akit tudtunk, rettegve, nehogy az emeleti lépcsőkön szorongó potyázók alatt leszakadjon a kakasülő. A színház diadalútja volt ez a vendégjáték. A színház diadala a rettegés és a romok fölött.

A kolozsvári előadáson nagy meglepetésemre a Nemzeti Színház első sorában ott ült Ferencsik János, aki vendégjátékunk idején Haydn A teremtését próbálta a Kolozsvári Filharmonikusokkal. Bár addig személyesen nem találkoztunk, nekem ő jelentette a nagybetűs zenét. Kisfiú koromban a Károlyi-kertben Ferencsik koncertjein ismerkedtem Beethovennel és Mozarttal, ott hallottam először Verdi Requiemjét és Bartók Concertóját. Azután gimnazista koromban az Operában apám második felesége révén – aki hegedűművész volt, és az Operaház zenekarában játszott – megint láthattam Ferencsiket a Bohéméletben, a Toscában, A kékszakállú herceg várában és A rózsalovagban. Láthattam! Igen! Mert bár hallottam az énekesek hangját, a zenekart, éreztem a színpadot, a díszleteket, a jelmezeket, mégis Ferencsiket néztem. Őt bámultam, ahogy vezényelt, lestem a mozdulatait, a szemvillanásait, mert tudtam, hogy ez az én jövőm. Csak karmester lehetek.

A kolozsvári Othello előadás után az étteremben – ahová kérésünkre eljött velünk – ezt nem mertem neki bevallani. De nem is juthattam volna szóhoz, mert ő beszélt. Áradozott Shakespeare-ről, a drámáról, a szövegről, Verdiről – ez érthető volt, hiszen éppen az Othello operafilm zenefelvételére készült. Éjjelente – ahogy mondta – a partitúrát olvassa, akár egy krimit. Boldog volt, hogy ha már Pesten nem jutott ideje, legalább itt, egyetlen szabad estéjén megnézhette az előadásunkat.
– Uraim! Meg van fejtve a titok – recsegte jellegzetes hangján. – Ez a veszedelmes Jágó a kulcs ehhez a sűrű, fekete, ragacsos történethez. Így érthető. Így hihető.
Később a budapesti előadásainkra eljött Simándy József is, Melis Gyuri és Horváth Ádám, az operafilm rendezője, és az előadások után fél éjszakákat átbeszélgettünk a Fészekben, és így talán egy kicsit mi is „belemuzsikáltunk” Verdi Othellójába.

„Hát nem derék, nem jó az én tanácsom?”

Ezután Ferencsik gyakran meghívott a koncertjeire. Egy novemberi estén Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című opuszát dirigálta a Zeneakadémián. Bevonult a Hangversenyzenekar, leültek, majd a koncertmester hegedűhangjára hangolni kezdtek.

A zenekar hangolása számomra az est egyik fénypontja. Ha olyan előadásban játszom, ahol élő zenekar muzsikál, a hangolást az öltözőben lévő hangszórón mindig meghallgatom. Zenész barátaim ezt az eseményt talán nem így élik meg, pedig milyen pontos kifejezés összehangolódni, ráhangolódni egy előadásra.

A Zeneakadémián azon az estén Kovács Dénes állt a zenekar előtt, és mesterhegedűjének hangjára válaszoltak a hegedűk, a csellók, a fúvósok. Ferencsiket ugyanolyan taps fogadta, mint annak idején a Károlyi-kertben. Elegánsan kezet fogott a koncertmesterrel, majd apró fejmozdulattal köszöntötte a közönséget. Felemelte a pálcáját, a vonósok a hangszert, majd váratlanul leengedte a kezét. A nagyterem kupolája felé nézett, látszott, hogy valami zavarja. A nézőtéren csodálkozó moraj futott végig. A művészajtóból egy fiatalember sietett a mesterhez, ő mondott valamit, a fiatalember is felnézett a kupola felé, majd kiment. Ferencsik a pulpitus korlátjának támaszkodott, s mindannyian várakoztunk. Bár nem hallottunk semmi zajt, valószínűleg a szellőző berendezéssel lehetett valami probléma. A fiatalember bólintott az ajtóból, Ferencsik újra felemelte a pálcáját, akkor azonban halkan megnyikordult egy ajtó, és egy későn jövő hölgy lépett a nézőtérre. Ferencsik ismét leengedte a kezét, megfordult, és árgus szemmel nézte a szerencsétlen asszonyt, aki rémülten avászkodott be a sorába. Mikor végre leült, Ferencsik hüvelykujjával gratulált a nőnek, hogy bár késve ugyan, de itt van köztünk, és ügyesen le is ült. A közönségen kuncogás futott végig. Ferencsik azonban nyugalomra intett, majd mikor a nézőtéren megállt a levegő, picit mozdult a karmesteri pálcája, és megszólaltak Bartók éteri pianissimói.