„Erős közöm van ehhez a történethez”


Az Orlai Produkciós Iroda 2015-ben mutatta be és játssza töretlen érdeklődés mellett az Egyasszonyt, idén októberben pedig újabb Péterfy-Novák Éva-regény adaptációjával bővül a színház repertoárja, az Apád előtt ne vetkőzzzel. A darab rendezőjével, Tasnádi Istvánnal készített interjút a Nyugati tér blognak Papp Tímea.

– Te készítetted az Apád előtt ne vetkőzz színpadi átiratát, de az első alkalom, hogy rendezőként idegen anyaggal dolgozol. Több rendezésedet láthattuk már, de a dráma, a forgatókönyv mindig a sajátod volt. Mást jelent ez a mostani helyzet?

– A rendezésnél nem befolyásolhat az, hogy ki az író. Távolságot kell teremteni, egyszerűen át kell váltani egy másik tudatállapotba, különben túl engedékeny leszek a saját szövegeimmel. Az a vízválasztó, amikor az ember meri irtani magát, az irodalmat, és szívfájdalommal, de kihúzza azt, ami olvasva működik, az előadást viszont megállítaná. A Fédra fitnessből így került ki egy teljes Hippolütosz-monológ. Akit érdekel, az a kötetben elolvashatja. Az Apád előtt ne vetkőzz olvasópróbája után Péterfy-Novák Éva szerette volna, hogy a regény bizonyos részletei a darabban is benne legyenek, de a színház jelen idejű műfaj, erős dramaturgiájú összecsapások működtetik, ehhez pedig csak annyi szöveget érdemes használni, amennyi feltétlenül kell.

– Te készítetted az Egyasszony színpadi adaptációját is. Milyen volt Évával dolgozni akkor és most?

– Éva akkor is szabad kezet adott, és most is, és ez nagyon jó. Elmondja, miért lenne fontos, hogy ez vagy az a mondat megmaradjon a regényből, de a döntést ránk bízza. Ha feltétlenül szükséges és működik az a mondat, akkor marad, de ha mondjuk egy gesztussal kiváltható, akkor épp az említett színházi jelen idő miatt nem lesz benne az előadásban.

– Az Apád előtt ne vetkőzz című regényből hogyan lett az azonos című színdarab?

– Orlai Tibor felhívott, hogy olvassam el a regényt, és nézzük meg, alkalmas-e színházi alapanyagnak. Előzőleg nem tudtam róla semmit, de a történet egyből nagyon megfogott. Különösen az, ahogy a regény a nagyapát, aki a bűnt az unokáján elköveti, abban a védtelen helyzetben is megmutatja, amikor ő volt gyerek, ő volt kiszolgáltatott. Ennek a két helyzetnek a tükröztetése nagyszerű írói ötlet, és azt gondoltam, erről a nagyon kényes és nehéz kérdésről ezáltal jóval mélyebben tudunk beszélni. A regényadaptációnál egyébként ez, az első olvasat nagyon fontos, és végig a munka során ezeknek a benyomásoknak kell vezetniük, mert valami hasonlót fog érezni a néző is a folyamatban.

Azonnal világos volt, hogy az Egyasszonnyal ellentétben ebből nem monodráma lesz. Láttam magam előtt egy formát, amelyben egy férfi és egy nő felváltva elkövető és áldozat, a két színész több karaktert játszva lép ki-be a szerepekbe. Ezután kezdődött maga az adaptáció, ami alapvetően szűkítést, húzást, sűrítést, szerkesztést jelent. Megkaptam a regényt dokumentumfájlként – még benne voltak a szerkesztői megjegyzések, a korrektúrát mindig ki kellett kapcsolnom –, és először csak töröltem. Aztán következett egyfajta játék: ez kevés, ez sok, ez jobb lenne inkább valahol máshol. Mindig, amikor elkészült egy verzió, a szöveget félretettem, hogy eltávolodjak tőle, majd újra elővettem. Sokszor írtam darabot színészimprovizációkból, és ez a munka nagyon hasonlít ahhoz. Bár szépirodalom az alapanyag, de itt is arról van szó, hogy válogassuk ki, ami az elképzelt koncepciónkhoz illik.

Péterfy-Novák Éva, Pataki Ferenc, Péterfy Bori
és Tasnádi István (balról jobbra) az olvasópróbán

– Ez azt jelenti, hogy más lesz az előadás a regényhez képest?

– A történetet nem másítjuk meg, de a regényszövegnek csak körülbelül a negyede hangzik el, mert egy színházi előadás nem hangoskönyv, hanem egy szépirodalmi mű szuverén olvasata. A nagy belső küzdelmet szerettük volna dramatikussá, színházivá tenni, így a regénybeli Eszter történetét egy terápiás helyzetben mondjuk el. Eszter mellett persze ott a nagypapa, Károly, aki nem egyszerűen egy szörnyeteg. Megmutatjuk, mi tette őt bűnössé, a traumák hogyan vezettek idáig. Nem az a cél, hogy a néző fölmentse a nagypapát, hanem az, hogy megmutassuk, Eszter személyes életének egyetlen kiútja van: ha Tatust nem mentegeti magában tovább és megszabadulva a bűntudattól képes tovább haladni az életben.

A regényben tovább kísérjük Esztert, látjuk, ahogy megreked egy rossz párkapcsolatban, egy nála jóval idősebb férfival, aki a szeretője lesz, és aki a férjét is kiválasztja neki, ráadásul egy sikertelen örökbefogadást is át kell élnie, azaz a gyerekként megkapott sérült mintát viszi tovább felnőttként. Éva szerette volna, ha az örökbefogadás szál megmarad. Az olvasópróbán még volt egy ilyen verzió, de én úgy akartam kiengedni a főszereplőt ebből a térből, ahol másfél órán keresztül a szemünk előtt járja meg a poklot, hogy valamiféle feloldást kapjon. Ebben az előadásban az a tét, hogy Eszter meg tud-e szabadulni a nagyapja árnyékától, mindattól, ami vele történt, illetve a hamis önvádtól is. Nálunk Eszter kap egy lehetőséget, hogy másképp folytassa az életét. Jó érzés látni, hogy az előadás végén föláll, visszakapcsolja a mobilját, megnézi, hívta-e valaki, aztán mosolyogva kimegy a nézőtéri ajtón. Számára megtörténik a megszabadulás, mert Tatus itt marad, és hiába ágál, mint egy kísértő árnyék, már nem tudja őt visszahúzni a traumatizált múltba.

– Hogyan próbáltatok?

– A járványhelyzet miatt sok tekintetben szabálytalan volt a próbafolyamat. Szakaszokban dolgoztunk, szünetekkel meg-megszakítva. Az első felében sokat elemeztünk, utána a színészek elmentek és megtanulták ezt a rettenetes mennyiségű szöveget. Egy, alapvetően a verbalitásra, történetmesélésre építő, párhuzamos monológok füzéréből álló előadás esetében másképp nem is lehet dolgozni. Amikor visszaérkeztek gyakorlatilag kész szövegtudással, akkor tudtuk elkezdeni a színpadi próbákat.

Pataki Ferenc és Péterfy Bori (fotó: Takács Attila)

– Régóta ismered Péterfy Borit, aki Esztert játssza, hiszen a Krétakörben évekig dolgoztatok együtt. Nyilván követted a pályáját, láttad őt színpadon, de ez most egy egészen más helyzet. Nagyon leegyszerűsítve: milyen színésznő lett belőle?

– Hülyén hangzik, de őszintén gondolom: csodálatos. Több mint húsz éve dolgozunk együtt, de engem megrendít, amit most megmutat magából. Emlékszem, ahogy a Hazámhazámban az ugribugri, cserfes tolmácsnőt játszotta rózsaszín kiskosztümben, most pedig itt van egy gazdag eszköztárú, érzékeny és tudatos színésznő. Nagyon jó vele dolgozni, mert a szöveggel kapcsolatban is vannak ötletei, kérdései, megjegyzései, ami persze egy ilyen irodalmi családban nem is csoda, de eddig én ezt az oldalát nem ismertem. Elképesztően nagy szabadságfokon tud létezni a színpadon, miközben végig kontrollált marad. Kislányként és érett nőként egyformán felkavaróan hiteles, ahogy feltárja egy sebzett nő lelki működését.

– A Károlyt játszó Pataki Ferencet ismerted korábbról?

– Másfél évvel ezelőtt láttam őt először egy casting szituációban, ahol annyira jó volt, hogy az övé lett volna a szerep, ha összejön a projekt. Meglepődtem, honnan kerül elő hirtelen egy ilyen remek negyvenes férfi színész. Szegeden, ahol ő tizenvalahány évig játszott, több bemutatóm volt, de valahogy mindig elkerültük egymást. Ebben az előadásban Bori adott volt, Feri pedig magától értetődően került mellé. Szép párt alkotnak a színpadon, jó őket együtt nézni. Az pedig, hogy ők ketten ilyen jól rezonálnak egymásra, a nézőben feszültséget generál, és ez az előadás szempontjából komoly nyereség. Együtt nem csupán a vonzalmat tudják megmutatni, hanem azt is, hogy milyen egy természetes, társadalmilag elfogadott vonzalom, és milyen az, amikor a közvetlen környezetnek be kéne avatkoznia.

Lányos apaként – ráadásul Ferinek is van lánya, így sokat tudtunk erről beszélni – azért is tartom fontosnak ezt az anyagot, mert létező problémakört érint. Fürödhetsz együtt a lányoddal, de meg kell érezned azt a pillanatot, amikor ezt már nem teheted meg. Nehéz ügy ez, ráadásul a választ az alapvető erkölcsi normák mellett a kulturális háttér is befolyásolja, hiszen egészen más például a svédek viszonya az otthoni meztelenséghez, mint a miénk. Ha egészséges a pszichoszexuális fejlődésed, ha normális párkapcsolatban élsz, pontosan fogod tudni, ez a pillanat mikor jön el. Ha viszont van a háttérben egy feldolgozatlan trauma, a szeretetre hivatkozva tönkre lehet tenni a másik életét. Arról is ritkán esik szó, hogy mi a felnőtt felelőssége akkor, ha a gyerek közeledik, a maga naivitásával, elfogulatlanságával, és hol a határ, hol kell úgy lezárni ezt a játékot, hogy nem bántod meg ezzel őt. Egyáltalán: elég felnőttek vagyunk-e ahhoz, hogy gyerekeink lehessenek?

Vannak esetek, amelyekről hallunk, olvasunk, mert büntetőügy lesz belőlük, de jóval több az olyan történet, ami nem kerül napvilágra. Az elmúlt hónapokban, amikor arról kérdeztek, min dolgozom, minden második nő reakciója az volt, hogy „tudnék erről mesélni”. Döbbenetes élmény volt látni az arcokon, ahogy átsuhantak az elfojtott, eltitkolt emlékek, amiket nem biztos, hogy a családon belül éltek meg, de egészen nyomasztó érzés a társadalmi érintettség ilyen hatalmas mértékét tapasztalni.

– Te mit tanultál magadról ebben a munkában?

– Kezdetben azt gondoltam, hogy a történet számomra csak egy távoli társadalmi probléma, mert hála Istennek, engem gyerekkoromban nem molesztáltak, közben viszont rájöttem, hogy ennek ellenére én is érintett vagyok. Egész egyszerűen attól, hogy abban a korban, amelyben felnőttem, a felnőttek számára a nevelés örve alatt sok tekintetben teljesen természetes volt a gyerekek abuzálása, elnyomása, a lelki erőszak alkalmazása. Arcul csapott az a jelenet, amikor a nagypapa azzal zsarolja Esztert, hogy ha elmondja, ami köztük történt, az azt jelenti, hogy nem méltó a bizalmára, hogy nem szereti őt. Eszembe jutott, hány alkalommal kellett átélnem hasonló szégyent az iskolában, és hogy milyen mélyen elástam ezt magamban. A főpróbahét elején döbbentem rá, hogy az alapélmény szintjén erős közöm van ehhez az történethez.

– Azt mondtad, a regényt olvasva megjelent előtted a színházi forma. Filmen elképzelhetetlen az Apád előtt ne vetkőzz? – Nem volt evidens, hogy én fogom az előadást rendezni, de az adaptációval azonnal adta magát egy belső rendszer, amitől egy adott jelenet többértelművé válik. Attól, hogy Bori a megrontott négyéves kislány és a negyvenes nevelőanya is, aki megrontja a 14 éves kamaszfiút, akiből aztán a megrontó nagypapa lesz, és mindkét férfi karaktert Feri játssza, tükröztetésben mutatható meg a generációk bántásláncolata. Az író fájdalmas témákat érint, és kell egy bizonyos távolság, hogy ez elviselhető legyen. Ezt a történetet a színháznál jóval realistább filmen nem tudnám elképzelni. Ezt túl közelről megmutatni, ehhez túl közel menni kibírhatatlan. Az Egyasszony évek óta óriási sikerrel megy, és bár semmi naturális nem történik a színpadon, csak a szövegben idéződik meg a történet, mégis minden előadáson rosszul lesz egy-két néző. Mi is hasonló diszkrécióval és távolságtartással dolgoztunk, de nem mondom, hogy nem számítok mégis hasonló nézői reakciókra. Egyszerűen azért, mert egy fontos, tabunak számító dologról van szó, leplezetlenül és őszintén.

A nyitóképhez Sághy Tímea fotóját használtuk.