„Ámulatba ejtő az az életszeretet, báj, jókedv, fantázia és humánum, amely a történetből árad.” – írták a Könyvmutatványosok Otfried Preußler Torzonborzáról. A német meseíró korábban iskolai tanító volt, lányainak kezdte mesélni a történeteket, amelyeket a magyar olvasók Nádori Lídia fordításában ismerhettek meg.
Nádori Lídia írása a Nyugati tér blognak
Kiváltságos vagyok: én fordíthattam Otfried Preußler híres Torzonborz-trilógiáját. A bizalmat Balázs Eszter Annától, a Kolibri Kiadó főszerkesztőjétől kaptam. Korábban nem ismertem Preußler műveit, de a nevét sem. Egynyelvű kultúrában nőttem fel, azokat a gyerekkönyveket olvastam, amelyek eleve magyarul íródtak, vagy amelyeknek készült fordításuk. A saját gyerekeimnek is csak magyarul olvastam esténként. Így aztán korábban nem találkoztam Hotzenplotz-cal, nem is kerestem a társaságát: éppen eléggé lefoglalt az igyekezet, hogy a legjobb magyar nyelvű árut terítsem a gyerekszobában. Hogy a híres német gyerekkönyvszerző, Preußler miért nem jelent meg a Kádár-korszak gyerekkönyves piacán, még csak-csak érthető, hiszen nem a „baráti” Németországban született a mű, hanem a „másikban”. De a rendszerváltás után is jó két évtizedet kellett rá várni, és ez már érdekes. Pedig volt kísérlet a honosításra. Nem sokkal az első kötet megjelenése után szomorú levelet kaptam a számomra ismeretlen Nagy Gabriellától, aki arról tájékoztatott, hogy már évekkel korábban eljuttatta a saját fordítását egy másik kiadónak, de nem lett belőle magyar nyelvű kiadás. Ennek a levélnek az olvastán a kiváltságosság érzésébe némi szégyen vegyült: lám, itt valaki ismeri, szereti és meg akarta mutatni Preußler történeteit a magyar olvasóknak, de hiába. Nekem pedig az ölembe pottyant. Mint minden szakmában, a könyvkiadásban is történnek ilyen igazságtalanságok.
Vannak szerzők, akik mintha az én hangomon mesélnének. Preußler is ilyen. Az első sorától kezdve tudtam: nem lesz egyszerű feladat lefordítani a neveket, adaptálni a kulturálisan kötött kifejezéseket, de legalább könnyen áthidalható a távolság az ő észjárása, humora és az enyém között. Pedig a mese egyszerre koros és kortalan. Érződik rajta, hogy a keletkezése óta több mint fél évszázad telt el, némely fordulata kifejezetten öreguras. Miközben az iróniája olyan friss, mint a mai gyerekkönyveké. Ezt a kettősséget élvezet volt visszaadni, akárcsak a neveket. Utóbbiak egyébként sok fejtörést is okoztak, kezdve mindjárt címszereplőnkkel, az antagonistából lett protagonistával, a karvalyorrú, bozontos szakállú rablóval. A „Hotzenplotz” név első hallásra hangfestő szó, és valami vadabbat akartam, mint ami a végeredmény lett. Persze, tudjuk, hogy torzonborz, hiszen csak rá kell nézni; ráadásul a torzonborzban is sok az „o” betű. Ezt a megoldást éppen ezért zavaróan kézenfekvőnek éreztem. A kiadó azonban meg volt vele elégedve, ezért maradt Torzonborz. Később utánaolvastam, és kiderült, hogy a Hotzenplotz egy morvaországi folyó és a folyó partján lévő város, Osoblaha német neve. A terület az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, de területileg el volt vágva a Monarchiától. Ez a kis enklávé, illetve a szláv névvariánsokból torzítás útján kialakult német név a források szerint már gyerekkorában megragadta Preußler fantáziáját, és végül rabló (anti-)hősének ajándékozta. Tudtam én. Nem beszélő név, még csak nem is hangfestő, ennél bizarrabb előtörténettel bír. Még nem adtam fel, hogy megtaláljam a magyar megfelelőjét, bár Torzonborz már Torzonborz marad.
Paprika Jancsi és Vitéz Lackó, akárcsak a többi figura, leleményes húzása Preußlernek. A középkor óta ismert vásári bábjátékok kortalan szereplőgárdája kap tőle életkort (sőt: nagymamát), karaktert úgy, hogy közben felismerhetőek maradnak Pulcinella/Kasperl és társai. A Kasperlentheater öröksége némiképp kötötte a kezemet a névadáskor, nekem is a klasszikus vásári bábjáték magyar figuráit kellett alapul vennem. De ez nem volt baj, sőt. Kifejezetten mulatságosnak találtam az elképzelést, hogy Paprika Jancsi vagy Vitéz „Lejszló” is voltak gyerekek: nagymamával, a gyerekeket lenéző, korlátolt és akarnok falusi rendőrrel, csínytevésekkel és félelmekkel.
Élveztem a Torzonborz-matinékat a Katona József Színház előterében Kiss Eszterrel és az akkor még színészhallgató Böröndi Bencével, Dékány Barnabással és Dóra Bélával. Öröm volt nézni-hallgatni az önfeledt gyerekeket is a közönség soraiban. Időnként levelet kapok ismerősöktől és ismeretlenektől, amelyekből megtudom, hogy él a mű, olvassák, szeretik – és ezek szerint tudják, hogy valaki lefordította, különben Otfried Preußlernek írtak volna.
Ráadásul még díjat is kaptam: 2015-ben Év Gyerekkönyve-díjat a HUBBY-tól fordítás kategóriában, a trilógia második kötetének, a Torzonborz újabb gaztetteinek fordításáért. Úgy tekintek erre a díjra, hogy az egész trilógia érdemelte ki, a számomra legkedvesebb harmadik kötettel együtt, amelyben Torzonborz mindjárt az elején (mint a cím is elárulja) megjavul, és megpróbáltatásai csak ezzel a fordulattal kezdődnek. És úgy tekintek erre a díjra, hogy nem a „fordítás” kapta, hanem a mű, és akik által lett: Otfried Preußler, mellette az illusztrátor, Franz Josef Tripp, és a Kolibri kiadó munkatársai, akik nemcsak lelkesen gondozták a könyvet, de őszintén és érezhetően rajongtak is érte.
Mindenesetre boldog voltam, és büszke, még haza is utaztam külföldről a díjátadásra. Éppen le volt zárva a Nyugati pályaudvar, az utasok a Ferencvárosi pályaudvar – úgyszintén félig kordonnal lezárt – épületében várakoztak. Készült is rólam ott egy kép az ünneplő ruhámban, kezemben a díjátadón kapott csokorral. Utaztunk vissza Bécsbe.